Digitális nemzedék kérdés - ahogy én látom II.

A digitális nemzedék téma bevándorlóstul, bennszülöttestől első körben valahogy nem mozgatta meg a fantáziámat. Ennek hátterében nem az előadó személye, előadásmódja állt, hanem a tartalom maga. Viszonylag gyorsan eldöntöttem, hogy én mi vagyok (lsd. előző bejegyzésem címe – Y, bevándorló, hódító (azóta talán mondanám, hogy néha inkább csak csipegető)), hogy vannak mások, akik nem ilyenek, és én ezt elfogadom. Aztán hogy az elfogadáson túl nekem erre reagálnom kellene – na, azon nem nagyon gondolkodtam.

Ennek két oka lehet. Az egyik az, ahogy magamat definiálom. Bevándorló vagyok, de nyitott, önképző, hódító (szemléletem átalakulóban), vagyis talán pont annak a csoportnak a tagja már, akikre éppenséggel reagálni akarunk. A másik, hogy egyelőre nem szembesültem azzal a helyzettel, hogy szemben ül velem valaki, akinek a digitális bennszülöttségéből adódó igényeire különösképpen reagálnom kellene, és nem tudok. (Persze nem állítom, hogy azért mert mindent tudok. Mert nem. Mert az SL-ben sem vagyok aktív (másdolog, hogy azért mert a videokártyám elavult… találhatnék megoldást), sosem csináltam még webináriumot és még sorolhatnám.)

A harmadik ok a szkeptikus gondolataimJ (Úgy látszik, a második bejegyzéseimre mindig előtörnek…) Marc Prensky (USA!) 2001-ben használja először a kifejezést: digitális bennszülött. Magyarországon 2010-ben Fehér Péter és Hornyák Judit a Netgeneráció 2010 részben reprezentatív kutatás eredményeképpen arra a következtetésre jut, hogy hazánkban a netgeneráció kialakulása még várat magára. A 2083 fős mintának ugyan 89%-a rendelkezik saját számítógéppel (a korosztályi eltérésekre jómagam most nem térek ki, de itt megtekinthető), 92% rendelkezik otthoni internet hozzáféréssel, a minta mégsem mutatja az egyes szerzők, például Don Tapscott által a netgenerációnak tulajdonított szokásokat (a következő felsorolásból kitűnik, hogy azért vannak olyan elemek, melyek jellemzők rájuk, de nem mind!). Így például, hogy tekintetüket okos telefonjuk képernyőjére szegezve egyszerre küldenek szöveges üzenetet (nem ódivatú e-mailt), töltenek le és fel videót, zenét, néznek filmet, tesznek-vesznek közösségihálózat-oldalakon. Kisujjukban van a számítógép, a világháló, mobilinternet ismerete, a digitális világot magától értetődő természetességgel kezelik, az új kütyüktől nem félnek, hanem a felfedezés örömével vetik rájuk magukat. Szociális érzékük, nyitottságuk folyamatosan pallérozódik a web 2.0-ás hálózatok ismerete, mindennapos ottani tevékenységük következtében. Passzív befogadók helyett (inter)aktív együttműködők, butítandó helyett alkotó fogyasztók (prosumers), szigorú top-down hierarchiák helyett bottom up szerveződő együttműködésben gondolkodnak, legyen szó munkáról, tanulásról stb., töltsenek be főnöki, beosztotti pozíciót. A tanár-központú oktatást diák-központú képzéssé módosítják, társadalmilag aktívak, önkéntes tevékenységeiknek se szeri, se száma, magukévá teszik bolygónk „szent” ügyeit (környezetvédelem stb.). (Don Tapscott könyve alapján)

Na most, ha ők (a kutatás résztvevői, a részben reprezentatív minta miatt a magyar fiatalság többsége) tényleg nem netgeneráció (vagy ahogy Prensky mondja: digital natives), hanem inkább „csak” „online generáció” (ahogy Fehér Péter és Hornyák Judit az internet- és számítógép használati szokásaik alapján célszerűbbnek látja hívni őket), akkor tulajdonképpen nálunk (Magyarországon) kis túlzással nem az a kérdés, hogy hogyan reagáljunk a digitális bennszülöttekre, hanem hogy tegyük őket a szó valódi értelmében azzá. Ezzel a szóhasználattal, hogy bevándorló és bennszülött talán kicsit nehezen értelmezhető az elképzelésem – miszerint ha már bennszülött, akkor mit is akarunk, ennél feljebb (beljebb) már nincsen. Ezért is tetszett Bodó Péter blogjában a felvetés, miszerint ne életkor, hanem „kvázi kompetenciák” alapján kategorizáljunk. Péter írásában Buda Andrást idézi, aki a digitális nemzedéken belül digitális nomádokról és digitális telepesekről beszél. Így már talán érthetőbb, hogy mit is gondolok elsődleges feladatnak: hogy a digitális nomádokat (akik lehetnek bennszülöttek is) készítsük fel a „civilizált” életre, mert e nélkül az oktatási környezetben nem nagyon van mire reagálni. Pontosabban van, hiszen a fiatalok chatelnek, skypolnak, leveleznek, játszanak, sőt a tanuláshoz is használják a számítógépet és az internetet (kiegészítő információ keresése, prezentáció szerkesztés, segítség kérés stb.), de a kérdés az, hogy ezek azok a dolgok e, amire építeni akarunk? Nem inkább a tájékozódás (információ szerzés és megosztás), videó-, kép-, hangszerkesztés (stb.) képessége, amiben a felmérés szerint jóval kisebb jártasságot mutatnak a fiatalok?

További megjegyzés a reagálás témakörében. A kutatók megállapítják, hogy egy-egy generációnak, „kategóriának” milyen jellemzői vannak. Ezekre aztán reagálni próbál az oktatás. Igen, számos példa mutatja, hogy a fiataloknak ez „bejön”, hogy sms-ben írunk Rómeónak és Júliának, és facebook profilt szerkesztünk egy irodalmi hősnek. (Hűű, nekem ez nagyon-nagyon idegen…) DE! Ültem én már felnőttekkel egy oktatáson, és bár mint andragógus folyton azt hallom, hogy a felnőtt igényli az oktatási folyamatba történő bevonását, a kooperatív módszereket, sokszor jegyezték meg mögöttem vagy mellettem egy új módszer alkalmazása előtt: „Jaj ne már, nem lehetne, hogy csak elmondja (értsd. frontális munka, előadás), és megyünk haza?” (Cáfoljon az, aki most levelező, és nem így gondolja, nem akarok általánosítani! Főként, hogy azt is tudom, hogy a felsőoktatásban alkalmazott csoportmunka és egyéb „fejlesztések” néha csak tessék-lássék megoldások.) Ennek mintájára vetem fel én is a kérdést: vajon a gyerekek többsége igényelné a számítógépes és internetes ismeretekre való építést, a facebook profil létrehozását Tímár Mihály számára? Ha igen, milyen formában, formákban és mennyire?

Sok blogban felmerült az „őskövület”, „változni nem akaró pedagógusok” képe, akik miatt az oktatás ott tart ahol. Én már komolyan sajnálom azért őket… Nyilvánvalóan a pedagógus-jelző ma Magyarországon nem véletlen bír sokszor igen negatív tartalommal, talán a tagjai is tehetnek róla, hogy így alakult. Másrészt azonban a pedagógia pont olyan terület, amihez mindenki úgy gondolja, hogy ért, és jól meg tudja mondani, hogy mit kéne csinálni a tanárnak/tanárnőnek máshogy annak érdekében, hogy a gyereknek jó legyen. Pedig ez nem így van szerintem!

Továbbá vitathatjuk, hogy miért a tanári/tanítói szakokon a legalacsonyabbak a ponthatárok, vagy remélhetjük azt, hogy az Y generáció tagjaiból lesznek most már többen egy-egy tanári karban, és akkor minden jó lesz. De ezek sehova nem vezető eszmefuttatások…

Félre ne értse senki, nem gondolom, hogy ami van, az teljesen jó. Magam is úgy vélem, hogy igen, a tanári szerepeknek át kell alakulnia, a tudás egyedüli forrása szerep helyett egy támogató szerepet kell felvennie az oktatónak. Újabb kérdés: az oktatás minden szintjén üdvös ez? Úgy az általános, mint a középiskolában, vagy a felső- és felnőttoktatásban? Továbbá ugye nem gondoljuk, hogy csak a pedagógusoknak kell változni?

Előző bejegyzésem alá érkezett egy hozzászólás, miszerint vajon a bevándorló vagy a bennszülött válik-e hamarabb hódítóvá? A komment szerzője így fogalmaz: „ennek semmi köze az x vagy y generációhoz, ennek az asszimilációhoz van köze. Aki kívül áll egy csoporton, az kényszeresebben akar megfelelni, mint aki bent van.” Ezen megjegyzés talán magyarázza az extenzívek csoportjának korát: 30-39 év. Ugyanakkor feltételezné azt is, hogy aki kinn van, az mind be akar kerülni, így megszűnne az esélyegyenlőség és a digitális szakadék. Ez pedig utópia azt hiszem. De valójában az sem biztos, hogy eldönthető – motiváció, hozzáállás, szemlélet kérdése, hogy ki válik hódítóvá a digitális korszakban.

Nem tudok elvonatkoztatni az előző témahéttől: információs társadalomban élünk-e? Akkor azt a választ adtam, hogy nem. Ezt igaziból igazolta ez a témahét – miszerint a netgenerációnak vélt réteg sem bír valós netgenerációs tulajdonságokkal, és a valódi hódítók rétege bár nem megítélhető, de a Csepeli kutatás szerint az extenzívek a magyar társadalomban 8%-t, a tanulók 18%-t tesznek csak ki. (Csepeli és Prazsák: Örök visszatérés? 2010. 81. o.) Vagyis messze még a tudatos információs társadalmi állampolgárok többségének ideje. Abban azonban látom az iskola erejét és lehetőségét (természetesen csak a szülővel karöltve és széles társadalmi és gazdasági támogatással), hogy a digitális állampolgári tudatot erősítse! Ne csak a digitális kompetenciát, ne csak az alap informatikai ismereteket fejlessze és oktassa, hanem a szemléletmódot próbálja meg a gyermek irányába átadni, tudniillik: keress, találj, szelektálj és kritikusan szemlélj, ossz meg, vitatkozz! Véleményem szerint a digitális nemzedék többsége is éppúgy nem rendelkezik ezzel a fajta szemléletmóddal, mint ahogy a társadalom egésze. Pedig az információs társadalomban nekik kéne az alapköveknek lenni, nem?