Digitális kultúrát fenyegető veszélyek (?!) 1.

Legutóbbi bejegyzésemben a digitális kultúra és a digitális eszközök kapcsolatára igyekeztem rávilágítani. Nagy volt az örömöm – igen, van sok-sok eszköz, amihez hozzáférhetek (ha szükségem van rá), ami benne van, vagy benne lesz ama bizonyos digitális tolltartómban. A sok-sok eszköz a digitális kultúra részét képzi, s ha én használom őket, azzal velük együtt én is hozzájárulok a digitális kultúra fejlődéséhez (remélem). Ma pedig fordult a kocka (ha nem is száznyolcvan fokot), és olyan témát vettünk elő, mely a digitális kultúrát veszélyezteti. Ez pedig a digitális esélyegyenlőtlenség és a digitális világ kockázatai. Repkedtek a magas labdák, lássuk, elsőre mennyit sikerül lecsapni.

A digitális kultúra épülése megállíthatatlan folyamat, hangzott el az előadás elején, de azért érdemes szembesülni azon tényezőkkel, melyek kockázatként jelenhetnek meg a digitális világban. A kockázatokat öt csoport mentén vizsgáltuk: technológia, pszichológia, függőség, személyesség, biztonság.

Elhangzott, hogy a technológiai kockázatokról kevés szó esik, talán kevesen realizáljuk, hogyha nincs áram, akkor nincsen internet, vagy ha sérülnek az adathordozóink a fél (vagy egész) munkánk (munkásságunk) elveszhet. Hát talán én kivétel vagyok… Nekem rengeteget jár azon az agyam, hogy mi lesz, ha elveszítem a pendriveomat, vagy megsérül (a gépemet azért nem említem, mert nem tárolok rajta semmit:)). Persze a dolgaim többségében két pendrivera vannak elmentve, de talán az igazán tudatos az lenne, ha google dokumenumban tárolnám az anyagaimat, mert a google összeomlására kisebb az esély… Legalábbis a Tanár Úr ezt mondta.

De a fizikai veszélyforrásokon túl technológiai kockázat az informatikai bűnözés vagy az adathalászat is. Szerintem napjainkban ezek a tények igen nagy hangsúlyt és figyelmet kapnak. Adatlopás, visszaélés, jogosulatlan belépés stb. Gondolom amellett, hogy sokan azt gondoljuk: „á, ez velem úgysem történhet meg!”, azért félünk (mert jobb félni, mint megijedni), és igyekszünk óvatosak lenni – keresési előzmények, jelszavak törlése a böngészőben, a triviális jelszavak hanyagolása stb. De valójában talán keveset tudunk a digitális eszközök technológiájáról, s az általunk nagyon biztonságosnak vélt jelszavak, beállítások, valójában nem azok… Felmerült a kérdés, hogy miért nincs „hogyan készítsünk jó és biztonságos jelszót?” videó a youtubon. Nos, bár videót csak „reklám” tartalommal találtam, de írásos anyagok (pl. itt és itt) százszámra vannak… Hogy miért nem olvassukezeket, vagy miért nem fogadjuk meg a javaslatokat? Talán tényleg nem a technológiai veszélyek jelentik a legnagyobb kockázatot a digitális kultúra szempontjából…

A pszichológia tekintetében az identitás-probléma kapta talán a legnagyobb hangsúlyt. Nos én nem vagyok pesszimista. Azt gondolom, hogy talán lehet megfigyelni és következtetni, hogy ki hogyan viselkedik online térben: közvetlenebb, tartózkodóbb, színesebb, felszabadultabb, zárkózottabb, szürkébb stb. mint a való életben. De! Azt gondolom, hogy akinek a digitális világban identitásváltásai (értsd zavar) vannak, annak a való életben is problémái lehetnek. A kibertér akár a felismerést is segítheti? Vagy ez azért túl idealisztikus szemlélet?

Forrás: http://mukomu.lapunk.hu/tarhely/mukomu/blog/137627.jpg

Függőség. Kényes téma. A szüleim az elmúlt három hétben többször közölték velem: függő vagyok. Ráadásul ma egy tweetben is előkerült, hogy a KONNEKT csoport tagjai egy időre mindannyian függővé lettek. Nos. A prezentáció nyolcadik diáján szereplő nyolc szempont közül rám jelenleg kettő igaz (nem mondom meg melyik:)). Nem tartom magam függőnek, és kifejezetten megnyugtatott a tény, hogy a függőség NEM az internetezéssel töltött idővel van összefüggésben. (Remélem, ezt anyukám is olvassa…)

Még kevés kutatást olvastam a témában, de azt gondolom, hogy a manapság függéssel „vádolt” fiatalok nagytöbbsége valójában nem függő, vagy ha mégis, egyre nagyobb arányban jellemző rájuk az „oversharing” jelenség, mint függőség. Ezzel azt hiszem, megint a „szemét-téma” környékén sepregetek, így továbblépek. (Hipotézisemet pedig talán következő bejegyzésemben igazolom vagy elvetem.)

Személyesség. Furcsa, hogy ezt a szót használjuk. Hiszen olyan veszélyek, és kockázatok sorolódnak ide, mint az anonimitás szülte intimitás, vagy az én bemutatás során a nem valós információk közlése, illetve kizárólag az online identitás fejlesztése. Ez éppen személytelenség, nem?

Anonimitás szülte intimitás. Talán ezért nem merünk web kamerát használni, mert az már nem lenne anonim? Könnyebben beszélünk intimebb, személyesebb témákról online? Ennek oka tényleg a személytelenség? Esetemben előfordul, hogy írásban jobban fejezem ki magam. De olyan emberek felé is, akiket személyesen ismerek. Én sokat levelezek. Kézzel írt levelekkel. Ez is személytelen? Talán… de semmiképpen nem anonim.

Esélyegyenlőtlenség. A fő kérdés: megállni és felvenni a lemaradót, vagy száguldani a fejlődés útján?

Az esélyegyenlőtlenség valódi mértéke nehezen állapítató meg. Van, aki nem tud internethez csatlakozni, mert nincs lefedettség. Van, ahol van lefedettség, de nincsen pénz számítógépre és internet-előfizetésre. Van, ahol van lefedettség, van számítógép és internet, de mégsem válik kihasználttá. Az esélyegyenlőtlenség sokféle lehet. Egyenlőtlenség van a környezetben, a gazdasági helyzetben, a hozzáállásban (attitűdben). Hogy melyek a fajsúlyosabbak, s a digitális esélyegyenlőtlenség, a digitális szakadék kialakuláshoz melyek vezetnek inkább… Lehetne százalékolni… Lehetne mérlegelni, hogy mely probléma megoldása kinek a feladata… Valós veszély-e ez a digitális kultúrára nézve? Hiszen mindig lesznek, akik az információs társadalomban lemaradnak. Sosem fogunk homogén közegről beszélni. A digitális kultúra nem lesz mindenkié. Lesznek, akik nem rendelkeznek digitális kompetenciákkal. De lesznek, akiknek erre nincs is igényük! Azt gondolom, a feladat: feltárni az igényt, és az igényre reagálni. Attitűdben változást elérni? Nehéz és hosszú folyamat… Vajon a rohamosan fejlődő digitális világban van idő kivárni? Példát mutatni lehet… (Tehát a kérdésre a válaszom: aranyközépút!)

Nem tudok nem reflektálni a tető vs. interaktív tábla témára. Aki csak olvas, annak pár szóban: ha egy iskola teteje lyukas és beázik, de van lehetőség digitális technológiát fejleszteni is, akkor a pénzt mire költse: interaktív táblára, vagy csinálja meg a tetőt? Ha a tetőt csinálja meg – hagyja elszaladni a gyerekek mellett a digitális világot? Ha táblát vesz, eláznak és fáznak a gyerekek? Most melyik a fontosabb? Melyik inkább az iskola feladata? Vagy honnan nézzem? A fizikai környezet feneketlen zsák – hangzott el indokként amellett, hogy interaktív tábla. És a digitális eszközök? Azok nem feneketlen zsák? Amikor éppen azzal szembesültünk a múlt héten, hogy mennyi eszköz, alkalmazás, lehetőség van, amit mire elkezdünk használni, már át is alakult és van jobb? Lehet itt állást foglalni bizonyára, de úgy vélem, nincsen jó és rossz döntés.

Végül a kétoldalú veszteség jelenségre szeretnék reflektálni. Az esélyegyenlőtlenség veszteség az egyénnek – aki kimarad az veszít. Gyorsan kérdezem: ezt ő is érzi? Veszteségnek éli meg? A korábban feszegetett igény – lehetőség probléma alapján talán van, aki nem is érzi, hogy veszít. Az esélyegyenlőtlenség veszteség a társadalomnak – az információs társadalomnak. Hiszen torzul a valóság képe azáltal, hogy a társadalom csak egy (szűkebb vagy szélesebb, a lényeg, hogy nem az egész) rétege jelenik meg a kibertérben. Értékek, kultúraelemek, tartalmak vesznek el. Valós veszteség ez? Amikor fel merjük tenni a kérdést, hogy nem érdemes-e inkább az élvonalbeli fejlesztésekkel haladni, mintsem felkarolni a lemaradót?

Nekem az előadásban nem csak magas labdák voltak (amiket szerintem most nem sikerült lecsapnom, pedig sokat röplabdáztam (sic!)), hanem ellentmondások is. És szélsőségek. Vajon mert digitális elitből lett megközelítve a téma?

Van sok objektív tény, annál is több szubjektív megítélés. Legjobb lesz, ha kutatási eredmények közé ásom magam, ha már gyors résztvevői megfigyelést nem tudok prezentálni, és valódi képet formálok magam számára arról, hogy mi mekkora veszély, mi áll a kockázat hátterében, és leginkább: hogy mi is az én dolgom?