Internet, értékek, kultúra 1. - Divatos (tév!!!)képzetek

A digitális kompetenciák után talán az internet és értékrend, az internet és kultúra a második témakör, mely szívemhez legközelebbi. Az állandó: „bezzeg a mi korunkban”, „a mai fiataloknak már más az érték”, „az interneten elvesznek az értékek” kifejezések kapcsán gyakran nyílik ki a bicska a zsebemben. Főleg ha mindezt egy nem internetező közli. Sokszor nem a realitások talaján állunk, túlzásokba esünk talán tudatlanságunk és tapasztalatlanságunk miatt. Aztán egy-egy kutatási eredmény talán fejbe vág minket (őket). Bár biztos vannak, akik nem hisznek a reprezentatív mintának sem.

http://bit.ly/H4v5cJ

Ami új, ami innovatív, attól sokan félünk. Azok, akik jobban szeretik a napi rutint, mint az újabb és újabb kihívásokat, meglepetéseket, akik jobban ragaszkodnak saját eszközeikhez, azoknak egy új eszköz, helyzet stb. teljes frusztrációt okozhat. Lehet azt mondani, hogy azért, mert jaj, mi lesz a régivel (hagyománnyal, hagyományossal), de lehet, hogy igaziból nem a régi féltése, hanem önmagunk „féltése” van az ellenállás mögött – vajon képes leszek használni?

A digitális eszközökről írt bejegyzésemben (itt) is megfogalmaztam, hogy alapvetően minden új eszköz, alkalmazás, és maga a számítógép és az internet is mind olyan dolgok, melyek létrejöttének a célja alapvetően valami minőségileg új szint elérése, megnyitása a felhasználók előtt (és ez nem párosul a „régi”, hagyományos teljes megszüntetésével). Így a teljes negatív attitűdöt egyszerűen nem tudom elfogadni. De nem is kell, hála az égnek, ugyanis a kutatások bizonyítják: teljes negatív ember nincsen ezen a területen:)

Csepeli György és Prazsák Gergő az internet és kultúra viszonyáról való vélekedéseket négy csoportba sorolta. (Csepeli és Prazsák, 2010. 137-138. o.)

1) Békés egymás mellett élők: a válaszadók 30%-a ebbe a csoportba tartozik. Ők azok, akik nem félnek a hagyományos kultúra háttérbe szorulásától, de hangsúlyozzák a kulturális szabadság növekedését, a web 2.0-nak azonban nem tulajdonítanak kifejezetten nagy jelentőséget. (Egymás mellett jelen vannak, néha kapcsolódnak, de nem keresik kifejezetten a kapcsolódási pontokat) (A web 2.0 az, ami a valós digitális kultúra megszületését lehetővé teszi, véleményem szerint ezért volt érdemes az ehhez fűződő viszony vizsgálata.)

2) Szkeptikusok: 28%. Az internet egy pozitív hozadéka a közösségépítés, a hagyományos kultúrára azonban veszélyes. (Hozzáteendő, hogy a szkeptikusok nagy többsége nem ítéli el az internetet, csak a web 2.0 negatív hatásait hangsúlyozza – a minőségi tartalom a felhasználói „alkotás”, a „bárki bármit megoszthat, létrehozhat” eszme mellett veszélybe kerül. A kétség talán néha nem véletlen?...)

3) Párhuzamosok, melyek sosem találkoznak: 22%. Az internetet összességében pozitívan ítélik meg, de nem tulajdonítanak jelentős szerepet annak a kultúrára gyakorolt hatásának. (Egymástól független jelenlét, soha nem fognak kapcsolódni.)

4) Optimisták: 20%. Az internet nem teszi feleslegessé a kultúrát, de jelentősen átalakítja. Nő a kulturális szabadság, és a web 2.0 hangsúlyos szerepet kap a közösségfejlesztés területén.

Felmerült az előadáson, hogy látatlanban nem biztos, hogy így soroltuk volna be a válaszolókat. Elsőre talán én is rávágtam, hogy hát igen, nem, én sem, hiszen a szkeptikusok… De aztán rájöttem, hogy de, igaziból valószínű ezt a sorrendet állítottam volna fel (esetleg nem ilyen kiegyenlített százalékokkal), hiszen szerintem a nagy ellenállóknál már csak a „szenvedők” és „nem törődömök” vannak többen hazánkban. És a békés egymás mellett élők, valamint a párhuzamos, sosem találkozók a jellemzés alapján pont ilyenek.

Hogy magamat hova sorolom? Azt gondolom (talán ezen kurzus hatására, talán internet filozófiai kurzusaim hatására) az optimisták közt vagyok, és ez az előző bejegyzéseimből is kiderül. Azt gondolom, hogy ha tudjuk jól használni a technika adta lehetőségeket, akkor azok ugyanúgy értékközvetítők lehetnek, ugyanúgy kultúraközvetítők lehetnek, megnyithatnak tereket (virtuális múzeumok, digitalizált kultúra stb.) anélkül, hogy a hagyományos kultúrát rombolnák. Nem gondolom, hogy egy múzeum, ha digitalizálja a gyűjteményét, akkor a látogatói közül sokakat fog elveszíteni. Azért gondolom ezt, mert az élmény nem ugyanaz lesz a képernyőn át, a megélés hiányozni fog. Kutatások bizonyítják, hogy aki internetet használ (rendszeresen), köztük sokkal többen vannak azok, akik szabadidejüket közösségi helyeken töltik, színházba, múzeumba, kiállításokra járnak. A netező nem szakadnak ki a hagyományos kultúrából, de kihasználják a digitális kultúra adta lehetőségeket.

Az internet és kultúra viszonyáról vallott kiegyenlített nézőpontok után már nem voltak meglepőek azok az adatok, melyek az internethez fűződő alapvetően pozitív attitűdöket mutatták be kommunikáció, közösségépítés, kulturális kiteljesedés témakörökben. (Csepeli és Prazsák, 2010. 176. o.)

Az azonban elgondolkodtat, hogy a legmagasabb értéket kapott válasz (ebben a témakörben): „a társadalmi kommunikáció forradalmi fordulata” is „csak” 4,07 pontot kapott az 1-10-es skálán. Annak ellenére furcsa ez, hogy a közösségépítő szerepét, a kommunikáció terén jelentkező pozitív hatását az internetnek mindenki kiemelte, legyen az szkeptikus, optimista, békés szemlélő vagy párhuzamos, sosem találkozós…

A negatív tartalmú válaszok: „végletesen szétszakítja az embereket”, „tönkreteszi a kultúrát”, „fölöslegessé teszi a hagyományos kultúrát” 2,24-2,54 pontokat kaptak. Vagyis kevesebb, mint 2 pont az eltérés. Ez pedig szinte nem is különbség…

Mi lehet ennek az oka? Hogy valójában nincs teljes kialakult kép az internet és kultúra viszonyáról? Hogy akkora a párhuzamos, soha nem találkozók és a békés egymás mellett élők passzív csoportja (52%), hogy elnyomja a szélsőséges hangokat? Vagy végül is a szkeptikus sem túl erős negatív felhanggal van jelen, tehát ő is tovább erősíti a középvonalat, és az már 80%?

Az internet és változások témában már sokkal szélsőségesebb százalékok jelennek meg. Könnyebb hozzáférés (75,5%), nagyobb tájékozottság (74,1%), új világ megnyílása (70,4%) a skála pozitív oldalán; szinte rabja vagyok (3,9%), kevesebbet találkozom a barátaimmal (12,6%), kevesebbet beszélgetek a családtagjaimmal (15,8%) a skála negatív oldalán. Azok a negatív (talán mondhatjuk ezek alapján) tévképzetek, melyek a társadalomban széles körben elterjedtek, igen alacsony százalékokat kaptak.

Az internetező önmagát így látja. Aki nem internetezik, az valószínű máshogy ítéli meg a helyzetet. Például az anyuka, aki nem internetezik, de sopánkodik, hogy a gyereke folyton a számítógép előtt ül, az azt mondja: kevesebbet beszélget velem, mióta folyton netezik. Mekkora ennek a valóság tartalma? Vajon ha nem internetezne, akkor beszélgetne? Vajon ha lenne alternatív program, akkor sem állna fel a számítógép elől? Azt gondolom sok ilyen negatív hang mögött az internet és a számítógép bűnbak, és egy másik probléma elfedését teszi lehetővé…

http://bit.ly/H5or6D

Internet és tolerancia. Érdekes kérdés: van-e ok-okozati összefüggés a két fogalom közt vagy nincsen, s ha van, akkor milyen irányú. A Csepeli és Prazsák-féle kutatás alapján (Csepeli és Prazsák, 2010. 202. o.) az internetet rendszeresen használók toleránsabbak, mint a nem használók. (Most arra a tényre nem térnék ki, hogy Magyarországon a legkevésbé toleráns a vizsgált országok közül mind a két csoport, pedig igen. És elég sokkal vagyunk elmaradva az élenjáró Svédországtól és Svájctól.) Érdekes a tény, hiszen biztos vagyok benne, hogy a többség azt mondaná, hogy a rendszeresen internetezők kevésbé toleránsak. (Azt gondolom, hogy ebben a szélsőséges (függő) használók esetén lehet igazság, de nem általánosíthatunk, ahogy erre a kutatási eredmények felhívják a figyelmünket.) De toleránsabbak. Véletlen?

Miért lehet toleránsabb? Mert számtalan (nem csak szűrt) információ éri, egy-egy tény sok oldalról megvilágításra kerül, mely a nézőpontokat árnyalja. Ez toleranciához vezethet.

Miért lehet kevésbé toleráns? (Nem az, de csak úgy, egy példa.) Egy online kommunikációban (többször elhangzott már a példa) ha unom a partnerem szövegét, akkor becsukom a chat ablakot, nem tolerálom tovább a viselkedését. (Egy személyes kommunikációban is rövidre lehet zárni elég gyorsan egy beszélgetést, kicsit talán kínosabb, de…) Ami nem tetszik, azt azonnal átugrom, törlöm stb. Anonim módon is jelen lehetek, nem kell illedelmesen tolerálnom dolgokat. Azt gondolom, hogy pro és kontra érveket még lehetne sorolni.

Vagy a másik oldal: azért használ internetet, mert nagyon nyitott és érdeklődik a sokféle vélemény iránt, és a toleranciáját magával hozza a digitális világba is?

Nos, sokat gondolkodtam, mire most ezt a bekezdést leírom (sőt lehet, hogy írás közben is alakulni fog a véleményem…). Első körben azt gondoltam, hogy ez véletlen, nem is értem, hogy ez egyáltalán hogyan lehet vizsgálati kérdés.

Aztán rájöttem, hogy de, mégis van összefüggés, de nem feltétlen ok-okozati. Feltehetően, aki internethasználó, az általában toleránsabb (demográfiai, szociokulturális jellemzői alapján), de nem azért használ netet, mert toleráns és világra nyitott, és nem is a nethasználat miatt lett az. Szóval van összefüggés, de a két tényező nem hat egymásra.

De aztán rájöttem, hogy talán mégis van ok-okozati összefüggés. Például, hogy egy toleráns, nyitott ember megnézi az interneten a különböző álláspontokat a személyesen szerzettek mellé. Még többet, még újabbakat. Vagyis, egy toleráns embernek igénye van az internet használatra, az általa kínált lehetőségek kihasználására. Ezért toleránsabbak a netezők. Vagyis az ok az „offline-tolerancia”.

De az is lehet, hogy egy kevéssé toleráns egyén az őt érő számtalan információmennyiség következtében annyi nézőponttal találkozik az online világban, hogy toleránssá válik, mérlegel, szűr, állást foglal, és toleránssá lesz. Ebben az esetben az ok a nethasználat. Ez mondjuk szerintem azért ritka, mert a sokféle információ jön-megy, de figyelmet az fordít rájuk, aki arra nyitott. A nyitottság pedig már toleranciát feltételez.

Összegezve a fenti gondolatmenetemet tehát arra jutottam, hogy internet és tolerancia között van összefüggés, ez az összefüggés ok-okozati, és ebben a viszonyban az ok a tolerancia, az okozat pedig az internethasználat. (Mondom/írom ezt úgy, hogy tudom, az internetet nem csak különböző nézőpontok megismerésére használjuk, és írom, még akkor is, ha ez így leírva elég furán hat – de a gondolatmenet számomra logikus. De nagyon várom az ellenvéleményeket:))

Az előadás két fő üzenete számomra

1) a digitális világban sem vesznek el olyan értékek, mint a család, a boldogság, a békesség és a szeretet (sőt ugyanannyira érték ez az internethasználónak, mint a nem használónak),

2) az internet és kultúra viszonyáról a kép nem annyira negatív a társadalomban, mint ahogy az a köztudatban elterjedt.

Hogy mi optimisták még kevesen vagyunk? Ez nem hangol le. Az azonban picit igen, hogy sokan vannak a semlegesek (szenvedők). A negatív hangokat talán fejbe vágják a kutatási eredmények, de egy semleges nézőpont talán meg sem hallja…

Felhasznált irodalom:

Csepeli György és Prazsák Gergő (2010): Örök visszatérés? : társadalom az információs korban. Jószöveg Műhely, Budapest.

Az elefánt árnyékában

Villog a piros jelzés: veszély – a technika ördöge közeleg, s nyomában a leszakadás! Azonban ha jobban megnézzük, lehet, hogy nem is piros a jelzés, hanem szürke, és lehet, hogy nem is villog, hanem cammog. Jé, egy elefánt! Nevezhetjük Technológiának. Igen sokoldalú, lehetőségekkel teli, mégis sokan veszélyesnek ítélik. Pedig akik árnyékában mennek, és hatalmasságától nem is látszanak, na, ők sokkal veszélyesebbek. Mi okozza tehát a valódi veszélyt, mi áll a digitális esélyegyenlőtlenség hátterében?

Napjaink szinte állandó témája az esélyegyenlő(tlen)ség, legyen szó munkaerőpiacról, iskolába járásról, vagy éppen a digitális kultúráról.

A digitális esélyegyenlőtlenség vagy más néven a digitális szakadék az internethasználók és az internetet nem használók közt alakul ki (bár szerintem internet használó és internethasználó között is jócskán vannak szakadékok – használati megosztottság), esetenként azonban jóval nagyobb mérvűnek van „beállítva”, mint amekkora. Mi ennek az oka?

Ma az internethez való hozzáférés és az internethasználat tekintetében három csoportot különíthetünk el. Vannak, akik egyáltalán nem férnek hozzá az internethez (most az okoktól tekintsünk el), vannak, akik hozzáférnek és használják (a használat minősége „átlagos” vagy kicsit rosszabb), és vannak, akiket egész egyszerűen tudatos információs állampolgárnak nevezünk (lsd. korábbi bejegyzések alapján). Amikor az esélyegyenlőség hatalmasságáról beszélünk, sok esetben a szélsőségeket vetjük össze, és nem a realitást. Ma Magyarországon a felhasználók többsége nem rendelkezik megfelelő digitális kompetenciákkal (korábbi bejegyzés itt), így a szakadék a sokszor ábrázoltnak „csak” a fele (?), de ez sem kicsi, így a kérdéssel érdemes, szükséges foglalkozni. A kérdés: hogyan és milyen mértékben?

Vicze Tímea blogjában a következőt írja: „A digitális szakadékot illetően a legalapvetőbb kérdés, hogy a meglévő egyenlőtlenség mellett jött létre egy újabb egyenlőtlenség (mennyiségi változás), vagy az egyenlőtlenségek átrendeződésével egy teljesen új egyenlőtlenség jött létre (minőségi változás). Szüksége van a digitális szakadéknak a résztvevők által egy paradigmaváltásra (minőségi szemlélet) vagy elég ennek egy bizonyos szintű kezelése, mivel tőle független és sokkal fontosabb társadalmi egyenlőtlenségek is léteznek (mennyiségi szemlélet)?”

Először az első mondatra reflektálnék. A digitális szakadék létrejöttének vannak gazdasági, társadalmi, kulturális és tartalmi okai is, így feltehetően nem egy – a többi egyenlőtlenségtől független – új egyenlőtlenségről beszélünk. A kutatási eredmények jól bizonyítják, hogy internethasználat és lakóhely, korosztály, iskolai végzettség (stb.) között igen erős a kapcsolat. Ebből arra következtetek, hogy a digitális szakadék nem átrendeződött egyenlőtlenségek eredménye, hanem az egyéb egyenlőtlenségek megerősítője!

Az NRC Internet riport (elérhető itt) 2011 harmadik negyedéves adatai alapján az internet penetráció Magyarországon a 15-69 évesek körében 61%, ami azt jelenti, hogy a tizenöt év feletti korosztályból körülbelül 4,5 millió ember internetezik legalább havi rendszerességgel. Az internet penetrációval párhuzamosan az internethasználat intenzitása is nő, a napi szinten internetet használók aránya 68%. A 15-39 évesek közt jóval több a havi rendszerességgel internetező (91-85%), mint az átlag, ugyanígy az iskolai végzettség növekedése is intenzívebb internethasználatot jelent (érettségi 78%, főiskola/egyetem 89%).  Lakóhely szerint kiugró mutatói vannak a Budapesten (74%), illetve a nagyvárosokban élőknek (63%), és a magasabb státuszúak körében is átlag feletti a használat (77%), ellentétben az alacsony státuszúakkal (46%). Összefüggés a jövedelem és az internetezés közt is kimutatható. 

A fenti adatok két dolgot is jeleznek számomra: az első, hogy az internethez való hozzáférés közel sem ideális, a 61% nem kifejezetten magas mutató. A második, hogy az internethez való hozzáférés (hozzá nem férés) a társadalmi és gazdasági különbségeket megerősíti. Fontosnak tartom azonban, hogy a különböző esélyegyenlőségi problémákat mégse mossuk össze! Persze kérdés, hogy amikor az alapvető fiziológiai, biológiai szükségletek (Maslow) kielégítése nem történik meg, akkor foglalkozhatunk-e a digitális kultúrával, hiszen egyértelmű a döntés, ha a kérdés az: ételt vegyek vagy internet-előfizetést. De felteszem a kérdést: tényleg egyértelmű? Számtalan családot látok a környezetemben (vidéki kistelepülés), akiknél az éhezés, ha nem is napi, de rendszeres probléma, laptop és számítógép azonban egyaránt van a lakásban, a mobiltelefont már meg sem említem. De ha nem csak egyéni szintet nézzük: sok iskola vág bele európai uniós projektekbe informatikai infrastruktúra fejlesztés céljából, a nyílászárókat pedig jobb esetben kicseréli önerőből, vagy nem. Tudom, hogy nem lehet általánosítani, és hogy vannak olyan iskolák (N iskola) és családok, melyek valóban gazdasági okok miatt maradnak ki a digitális világból.

Talán ellentmondás, hogy azt mondom: a digitális esélyegyenlőtlenség más esélyegyenlőtlenségeket erősít fel, mégis külön kell kezelni azoktól. Lehet, hogy digitális elitből beszélek? Talán… De nem erőltetem! Továbbra is az az álláspontom, hogy nem kell mindenkinek digitális állampolgárrá válni, nem kell mindenkinek online jelenlét. A jogot és a lehetőséget meg kell teremteni, de önmagában ez kevés.

Vissza a fenti idézethez és az elefánthoz. Hogyan kell az esélyegyenlőtlenséget kezelni: teljes paradigmaváltás, avagy csak felszíni kezelés. Felszíni kezelésnek tartom azt, hogy az internet és számítógép ellátottságot (lefedettséget) 100%-ra kívánjuk növelni, legyen meg mindenkinek a hozzáférés lehetősége. Ez egy szép gondolat, misszió. Talán már meg is valósult? Hiszen ha nem is otthon, de iskolában, könyvtárban, művelődési házban már mindenki hozzáférhet az internethez – ha akar. De a többség nem akar. Az internetet nem használók indokai többségében nem materiális okok (vagyis nem a nagy elefánt részei), hanem kognitívak: „nincs rá szükségem”, „nem is érdekel”. (Wold Internet Project) Rajtuk a hozzáférés javítása nem segítene. A paradigma és szemléletváltás azonban talán igen, s ez nem csak a nem használók esetében fontos, hanem a használati szakadék túloldalán állók esetében is (digitális kompetencia hiánya). 

Digitális esélyegyenlőség tehát nincsen, stratégiák, célok, törvények és rendeletek vannak, de nincsen új a nap alatt. Talán a stratégiák megalkotóinak is paradigmaváltásra van szükségük? Feltehetően. A célok véleményem szerint nem reálisak, nem SMART célok (pontos, mérhető, megvalósítható, releváns, időtartamhoz kötött). Sok esetben, mintha pusztán a téma melegen tartását szolgálnák.

Talán nem véletlen (sőt biztos nem az), hogy az esélyegyenlőség témájával párhuzamosan vizsgáltuk a kockázatok témakörét. Kit veszélyeztetnek a kockázatok? Aki nem használja a számítógépet és internetet, azt nem fenyegetik. Aki tudatosan működik a digitális világban, azt sem nagyon fenyegeti veszély – bár aki jelen van, azzal történhet baleset (vírus, adatokkal való visszaélés stb.). De talán a kockázatok a nem tudatos használók körében a legnagyobbak, vagyis akik a használati szakadék túloldalán állók körében. Mondhatnánk, hogy ahogy a számítógéppel nem rendelkezőknek biztosítani kell a számítógépet és a szélessávú internetet (hozzáférést), addig őket pedig tájékoztatni kell, fel kell világosítani. De kérdem én: tele van az internet a biztonságos jelszavakról szóló cikkekkel és videókkal, számtalan hír szól a szoftverek elleni támadásokról, melyeket „csak” olvasni és értelmezni kéne, valamint átültetni a saját gyakorlatba. Picit ugyanaz a helyzet azt hiszem itt is: csak az nem veszi észre a kockázatokat és védi ki őket, aki nem akarja.

Nem mondanám, hogy az esélyegyenlőtlenség egy nagy felfújt lufi. Mert hisz van. Az, ahogy hozzáállunk, és meg akarjuk oldani: az viszont felfújt lufi. Teljes egyenlőséget akarunk? Máshol sincsen (sosem lesz). Teljes hozzáférést és lefedettséget akarunk? Igény sincsen. Digitális elitként akarunk megoldani? Reális képünk sincsen. Társadalmi veszteségekről beszélünk? Közben az innovációt és az újítást sulykoljuk.

Ez utóbbi talán nem véletlen. A helyben topogás nehéz. Segítő kezet annak lehet nyújtani, aki megfogja. Várakozni a többségnek nincsen türelme. Inkább előre néz, és halad, ezzel szolgálja a társadalom javát. S lehet, ő teszi jól?

1. kép: http://bit.ly/GNNyIQ

2. kép: http://bit.ly/GRsbVS

3. kép: http://bit.ly/GQQcwl

Digitális kultúrát fenyegető veszélyek (?!) 1.

Legutóbbi bejegyzésemben a digitális kultúra és a digitális eszközök kapcsolatára igyekeztem rávilágítani. Nagy volt az örömöm – igen, van sok-sok eszköz, amihez hozzáférhetek (ha szükségem van rá), ami benne van, vagy benne lesz ama bizonyos digitális tolltartómban. A sok-sok eszköz a digitális kultúra részét képzi, s ha én használom őket, azzal velük együtt én is hozzájárulok a digitális kultúra fejlődéséhez (remélem). Ma pedig fordult a kocka (ha nem is száznyolcvan fokot), és olyan témát vettünk elő, mely a digitális kultúrát veszélyezteti. Ez pedig a digitális esélyegyenlőtlenség és a digitális világ kockázatai. Repkedtek a magas labdák, lássuk, elsőre mennyit sikerül lecsapni.

A digitális kultúra épülése megállíthatatlan folyamat, hangzott el az előadás elején, de azért érdemes szembesülni azon tényezőkkel, melyek kockázatként jelenhetnek meg a digitális világban. A kockázatokat öt csoport mentén vizsgáltuk: technológia, pszichológia, függőség, személyesség, biztonság.

Elhangzott, hogy a technológiai kockázatokról kevés szó esik, talán kevesen realizáljuk, hogyha nincs áram, akkor nincsen internet, vagy ha sérülnek az adathordozóink a fél (vagy egész) munkánk (munkásságunk) elveszhet. Hát talán én kivétel vagyok… Nekem rengeteget jár azon az agyam, hogy mi lesz, ha elveszítem a pendriveomat, vagy megsérül (a gépemet azért nem említem, mert nem tárolok rajta semmit:)). Persze a dolgaim többségében két pendrivera vannak elmentve, de talán az igazán tudatos az lenne, ha google dokumenumban tárolnám az anyagaimat, mert a google összeomlására kisebb az esély… Legalábbis a Tanár Úr ezt mondta.

De a fizikai veszélyforrásokon túl technológiai kockázat az informatikai bűnözés vagy az adathalászat is. Szerintem napjainkban ezek a tények igen nagy hangsúlyt és figyelmet kapnak. Adatlopás, visszaélés, jogosulatlan belépés stb. Gondolom amellett, hogy sokan azt gondoljuk: „á, ez velem úgysem történhet meg!”, azért félünk (mert jobb félni, mint megijedni), és igyekszünk óvatosak lenni – keresési előzmények, jelszavak törlése a böngészőben, a triviális jelszavak hanyagolása stb. De valójában talán keveset tudunk a digitális eszközök technológiájáról, s az általunk nagyon biztonságosnak vélt jelszavak, beállítások, valójában nem azok… Felmerült a kérdés, hogy miért nincs „hogyan készítsünk jó és biztonságos jelszót?” videó a youtubon. Nos, bár videót csak „reklám” tartalommal találtam, de írásos anyagok (pl. itt és itt) százszámra vannak… Hogy miért nem olvassukezeket, vagy miért nem fogadjuk meg a javaslatokat? Talán tényleg nem a technológiai veszélyek jelentik a legnagyobb kockázatot a digitális kultúra szempontjából…

A pszichológia tekintetében az identitás-probléma kapta talán a legnagyobb hangsúlyt. Nos én nem vagyok pesszimista. Azt gondolom, hogy talán lehet megfigyelni és következtetni, hogy ki hogyan viselkedik online térben: közvetlenebb, tartózkodóbb, színesebb, felszabadultabb, zárkózottabb, szürkébb stb. mint a való életben. De! Azt gondolom, hogy akinek a digitális világban identitásváltásai (értsd zavar) vannak, annak a való életben is problémái lehetnek. A kibertér akár a felismerést is segítheti? Vagy ez azért túl idealisztikus szemlélet?

Forrás: http://mukomu.lapunk.hu/tarhely/mukomu/blog/137627.jpg

Függőség. Kényes téma. A szüleim az elmúlt három hétben többször közölték velem: függő vagyok. Ráadásul ma egy tweetben is előkerült, hogy a KONNEKT csoport tagjai egy időre mindannyian függővé lettek. Nos. A prezentáció nyolcadik diáján szereplő nyolc szempont közül rám jelenleg kettő igaz (nem mondom meg melyik:)). Nem tartom magam függőnek, és kifejezetten megnyugtatott a tény, hogy a függőség NEM az internetezéssel töltött idővel van összefüggésben. (Remélem, ezt anyukám is olvassa…)

Még kevés kutatást olvastam a témában, de azt gondolom, hogy a manapság függéssel „vádolt” fiatalok nagytöbbsége valójában nem függő, vagy ha mégis, egyre nagyobb arányban jellemző rájuk az „oversharing” jelenség, mint függőség. Ezzel azt hiszem, megint a „szemét-téma” környékén sepregetek, így továbblépek. (Hipotézisemet pedig talán következő bejegyzésemben igazolom vagy elvetem.)

Személyesség. Furcsa, hogy ezt a szót használjuk. Hiszen olyan veszélyek, és kockázatok sorolódnak ide, mint az anonimitás szülte intimitás, vagy az én bemutatás során a nem valós információk közlése, illetve kizárólag az online identitás fejlesztése. Ez éppen személytelenség, nem?

Anonimitás szülte intimitás. Talán ezért nem merünk web kamerát használni, mert az már nem lenne anonim? Könnyebben beszélünk intimebb, személyesebb témákról online? Ennek oka tényleg a személytelenség? Esetemben előfordul, hogy írásban jobban fejezem ki magam. De olyan emberek felé is, akiket személyesen ismerek. Én sokat levelezek. Kézzel írt levelekkel. Ez is személytelen? Talán… de semmiképpen nem anonim.

Esélyegyenlőtlenség. A fő kérdés: megállni és felvenni a lemaradót, vagy száguldani a fejlődés útján?

Az esélyegyenlőtlenség valódi mértéke nehezen állapítató meg. Van, aki nem tud internethez csatlakozni, mert nincs lefedettség. Van, ahol van lefedettség, de nincsen pénz számítógépre és internet-előfizetésre. Van, ahol van lefedettség, van számítógép és internet, de mégsem válik kihasználttá. Az esélyegyenlőtlenség sokféle lehet. Egyenlőtlenség van a környezetben, a gazdasági helyzetben, a hozzáállásban (attitűdben). Hogy melyek a fajsúlyosabbak, s a digitális esélyegyenlőtlenség, a digitális szakadék kialakuláshoz melyek vezetnek inkább… Lehetne százalékolni… Lehetne mérlegelni, hogy mely probléma megoldása kinek a feladata… Valós veszély-e ez a digitális kultúrára nézve? Hiszen mindig lesznek, akik az információs társadalomban lemaradnak. Sosem fogunk homogén közegről beszélni. A digitális kultúra nem lesz mindenkié. Lesznek, akik nem rendelkeznek digitális kompetenciákkal. De lesznek, akiknek erre nincs is igényük! Azt gondolom, a feladat: feltárni az igényt, és az igényre reagálni. Attitűdben változást elérni? Nehéz és hosszú folyamat… Vajon a rohamosan fejlődő digitális világban van idő kivárni? Példát mutatni lehet… (Tehát a kérdésre a válaszom: aranyközépút!)

Nem tudok nem reflektálni a tető vs. interaktív tábla témára. Aki csak olvas, annak pár szóban: ha egy iskola teteje lyukas és beázik, de van lehetőség digitális technológiát fejleszteni is, akkor a pénzt mire költse: interaktív táblára, vagy csinálja meg a tetőt? Ha a tetőt csinálja meg – hagyja elszaladni a gyerekek mellett a digitális világot? Ha táblát vesz, eláznak és fáznak a gyerekek? Most melyik a fontosabb? Melyik inkább az iskola feladata? Vagy honnan nézzem? A fizikai környezet feneketlen zsák – hangzott el indokként amellett, hogy interaktív tábla. És a digitális eszközök? Azok nem feneketlen zsák? Amikor éppen azzal szembesültünk a múlt héten, hogy mennyi eszköz, alkalmazás, lehetőség van, amit mire elkezdünk használni, már át is alakult és van jobb? Lehet itt állást foglalni bizonyára, de úgy vélem, nincsen jó és rossz döntés.

Végül a kétoldalú veszteség jelenségre szeretnék reflektálni. Az esélyegyenlőtlenség veszteség az egyénnek – aki kimarad az veszít. Gyorsan kérdezem: ezt ő is érzi? Veszteségnek éli meg? A korábban feszegetett igény – lehetőség probléma alapján talán van, aki nem is érzi, hogy veszít. Az esélyegyenlőtlenség veszteség a társadalomnak – az információs társadalomnak. Hiszen torzul a valóság képe azáltal, hogy a társadalom csak egy (szűkebb vagy szélesebb, a lényeg, hogy nem az egész) rétege jelenik meg a kibertérben. Értékek, kultúraelemek, tartalmak vesznek el. Valós veszteség ez? Amikor fel merjük tenni a kérdést, hogy nem érdemes-e inkább az élvonalbeli fejlesztésekkel haladni, mintsem felkarolni a lemaradót?

Nekem az előadásban nem csak magas labdák voltak (amiket szerintem most nem sikerült lecsapnom, pedig sokat röplabdáztam (sic!)), hanem ellentmondások is. És szélsőségek. Vajon mert digitális elitből lett megközelítve a téma?

Van sok objektív tény, annál is több szubjektív megítélés. Legjobb lesz, ha kutatási eredmények közé ásom magam, ha már gyors résztvevői megfigyelést nem tudok prezentálni, és valódi képet formálok magam számára arról, hogy mi mekkora veszély, mi áll a kockázat hátterében, és leginkább: hogy mi is az én dolgom?

Digitális eszközök és digitális kultúra viszonya 2.

„A digitális kultúra összetett és bonyolult fogalom.” Idézet egy másik blogból. Talán kicsit közhely, nem? Hiszen minden kultúra bonyolult és összetett. Vajon a digitális még jobban? Azért mert sok kultúra (értsd nemzeti) keveredik benne? Vagy nem keveredik, mert ez felettük áll? Vajon a digitális kultúra és a kultúra digitalizációja ugyanazt a jelenséget fedi? És hogyan járulnak hozzá az eszközök a digitális kultúra fejlődéséhez vagy a kultúra digitalizációjához? Ezek a kérdések foglalkoztatnak akkor, mikor elkezdem újra koptatni a klaviatúrámat.

Forrás: http://www.itbusiness.hu/data/cms181213/22_quantumuniverse.jpg

Mielőtt behoznám a „digitális” jelzőt, ismételten inkább megnézném azt a fogalmat, ami elé odatesszük, bár tudom, már mindenkinek (legalábbis andragógus olvasóimnak biztos:)) a könyökén jön ki a szűk és tág értelmezés, így csak röviden. Olyannyira röviden, hogy nem mennék bele, hogy melyik filozófus, antropológus, esztéta stb. mit gondol róla/bele, ismét „csak” az értelmező kéziszótárhoz nyúlnék: „Kultúra: az emberiség által létrehozott anyagi és szellemi értékek összessége.” (Tényleg elég tág fogalom…) A kultúra az, ami által az egyén társadalmi lénnyé válik.

Kérdés: a digitális kultúra az információs társadalom (digitális állam) sajátos kultúrája, vagy a hagyományos kultúrák egy szelete?

Válasz: is-is. Rab Árpád írása a digitalizált és a digitális platformon létrejött kultúráról így ír: „A digitális kultúrát a „hagyományos” kultúra egyre nagyobb szeletet jelentő részének tekinthetjük, önmagában azonban nem értelmezhető és nem jöhet létre. A digitális kultúra a kultúra része, minden olyan kulturális objektum (és az általa hordozott jelentés) összessége vagy rendszere, ami digitális platformon létezik, függetlenül attól, hogy digitális úton jön létre, vagy digitalizálták.” Rab a digitális kultúrának a következő nagy részterületeit azonosítja:

1) Az eléréshez technikai eszköz szükséges – vagyis ide tartozik minden eszköz (számítógép, PDA, digitális fényképezőgép, videokamera stb.), mely a kultúra elemeit elérhetővé teszi!

2) A digitális kultúra értékteremtő használatának képessége – ez a múlt héten tárgyalt digitális kompetencia, digitális írástudás (bejegyzéseim itt és itt.), az elérés és a megértés képessége.

3) Digitalizálás – könyvtárak, múzeumok (stb.) gyűjteményének digitalizálása.

4) A digitális úton, illetve digitális platformon létrejött kulturális elemek.

Jelen témahéten az eszközök kerültek előtérbe (egyes pont). Azt gondolom azonban, hogy ezek önmagukban nem vizsgálhatók. Az eszközök fejlődnek, újabb és újabb lehetőségeket, tereket nyitnak meg a felhasználók előtt, önmagukban azonban nem elegek a (digitális) kultúra fejlődéséhez, fejlesztéséhez. Azt gondolom, hogy az értékteremtő használatra való képesség sokkal, de sokkal fontosabb a kultúraépítés szempontjából. Miért gondolom ezt? Feltételezésem szerint (de lehet, tévesen) például a facebook elsődleges célja (a reklámokon és gazdasági érdekeken túl) közösségi, társasági oldalnak lenni. Azt gondolom, szűk az a réteg, aki ezen „túl lát”, és mondjuk tanulásra használja a felületet, akár mint a KONNEKT vagy hasonló csoportok tagja, akár úgy, hogy szakmai oldalakat jelöl ismerősnek és/vagy likeol, hogy informálisan képezze magát. Pedig a lehetőség benne van. Melyik megoldás/felhasználás inkább a kultúrafejlesztő? A második, nem? Amikor nem „csak” ismerősöket keresünk és „kukkolunk”, hanem közösen értéket (legalábbis közösségünk számára értéket) teremtünk. Elhangzott az előadáson, hogy a facebook használatához nem szükséges különösebb intelligencia. Azért úgy vélem (és a Tanár Úr is úgy vélte:)), hogy ha tudatos használatról beszélünk (nem csak biztonsági és adatvédelmi beállítások tekintetében, hanem például szemetelés vs. tudás/érték megosztás), akkor szükség van egy bizonyos fokú intelligenciára – avagy digitális kompetenciára?

De térjünk vissza az eszközökre. Előző bejegyzésemben a bemutatott alkalmazások mindegyikére próbáltam reflektálni: ismerem/nem ismerem, használom/jelen vagyok/nem használom, szükségem van rá/nincsen, tudom használni/nem tudom használni stb. Ebben a bejegyzésben ezen a szinten szeretnék túllépni, és atekintetben megvizsgálni az egyes lehetőségeket, hogy azok a digitális kultúra fejlődéséhez miként járulnak hozzá.

Közösségi oldalak: facebook, google+, linkedin. Oldalak, melyek célja közösségek kiépítése, vagy már meglévő közösségek „digitalizációja.” Megoszlanak a vélemények. Vannak, akik a teljesen új típusú közösségek létrejöttét hangsúlyozzák egy-egy közösségi felület esetében, mások a már meglévő közösségek esetén a kapcsolattartás lehetőségét emelik ki. Konkrét példaként áll előttem a KONNEKT csoport, mely esetemben egy új közösséget jelent, „valós” digitális kultúrával – a tagok közül mindössze két embert ismerek személyesen (az idő múltával elhulltanak legjobbjaink…). Az ötéves érettségi találkozó megszervezése céljából létrejött csoport azonban digitalizált közösség, hisz mindenkit ismerek személyesen is.

Hogyan segítik/szolgálják ezen közösségi felületek a digitális kultúra fejlődését? Véleményem szerint leginkább úgy, hogy lehetőséget teremtenek a digitális közösségbeli lét megélésére. Az egyén a kultúra által válik társadalmi (közösségi) lénnyé, a közösség pedig kultúrát teremt. (Amolyan tyúk-tojás kérdés ez is?). Tehát bár mint eszköz(ök)ről beszülünk, nem lehet eltekinteni azok kommunikációs funkciójától, legyen szó egy, kettő vagy akár több irányúról (mármint kommunikációról). A kommunikációnak pedig alapvető elemei a közlő, a befogadó és az információ (na meg a csatorna). Vagyis az információs társadalom alapját jelentő „információ” közlésének, befogadásának a tereként is hozzájárulnak ezen oldalak a kultúra fejlődéséhez.

Több kommentben merült fel, hogy a „szemét” is éppúgy megjelenik a közösségi hálózatokban, mint az „értékes” információ, s ezáltal akár kultúraromboló-hatással bírhat a felület. Úgy gondolom, hogy minden (!) technikai eszköznek vannak hibái – mondjuk itt az, hogy nem szűr helyesen? Definiálni kéne a szemét és az érték fogalmát? Hát szerintem ez igen nehézkes volna, s talán nem vezetne sehova. Az érték, s így a szemét is szubjektív fogalom. Érték, ami az egyén megítélése szerint saját szükségleteit, igényeit kielégíti, elvárásainak megfelel. A szemét éppen az, ami ezzel ellentétes. Ha csak a marketinget tekintjük – egy-egy célcsoport számára más és más termékekkel közvetítenek értéket (hiszen a társadalom heterogén). Ugyanígy a digitális társadalom is heterogén, tagjai számára az érték fogalma nem azonos. Így a szemét megjelenése elvárja az egyéntől a szelektáló képességének fejlesztését, de nem gondolom, hogy önmagában a digitális kultúra „romlásához” vezetne.

Összességében tehát én a közösségi oldalakra, közösségi fórumokra, mint a digitális kultúra alapjaira tekintek. Persze kérdés: amíg nem voltak, nem volt digitális kultúra? Én úgy gondolom, hogy kategorikusan nem mondhatjuk, hogy nem. Ámde a fejlettsége és fejlődése talán innen datálódik.

Következő „csoport” (részben maradva a közösségnél): közösségi tartalom (pl. wikipédia), közösségi dokumentumok (pl. prezi, slideshare, googledocs). Magam számára a tudástérképemben (lásd itt) úgy tettem különbséget a két eszközcsoport között, hogy a közösségi tartalmat közösen szerkesztjük (ezek a kollaboratív felületek), a közösségi dokumentumok pedig a megosztott, de egyénileg létrehozott dokumentumok. (A beosztás és definíció kicsit talán sánta, amennyiben a google dokumentumokat sokszor közösen szerkesztjük…) Hogyan szolgálják ezek az eszközök a kultúra fejlődését? A tudás megosztás, az információ megosztás a digitális kultúra kulcsfontosságú tényezője szintén. Ezen eszközök a gyors, egyszerű és hatékony megosztás, megvitatás platformjai lehetnek. Egy google dokumentum segítségével akár könyveket is megoszthatunk – digitalizálhatunk, de ezen a digitális platformon új kultúra-elemeket is létrehozhatunk.

Blogok és mikroblogok. Az önkifejezés egy sajátos színterét jelentik. A túlkínálat elemei azáltal is, hogy kifejezhetjük magunkat máshol is (pl. facebook, linkedin iwiw), attól függően kinek milyen a kifejezőkészsége. ÉS a túlkínálat „áldozatai” azáltal is, hogy mennyi-mennyi szolgáltató kínálja felületeit saját blogunk létrehozására (blogspot.com, blog.hu, tumblr.com, wordpress.org stb). Mérlegelünk, választunk, elkészítünk, közzéteszünk. Olvasunk, hozzászólunk, egyetértünk, vitatkozunk. Tudást (?) osztunk meg, alakítunk át, interakcióba lépünk, közösséget formálunk. Vagyis? Digitális kultúrát fejlesztünk – az eszközök segítségével.

Azt gondolom, hogy nem érdemes tovább részletezni, mi hogyan szolgálja a digitális kultúra fejlődését. Hiszen egyik eszköz létrehozása esetén sem volt cél a rombolás, vagy bármilyen negatív hatás elérése (ugye tényleg nem?). Mindegyik platform, eszköz és alkalmazás egy minőségileg új szintet kívánt elérni, megnyitni a felhasználók előtt. A digitális eszközök felhasználásában azonban már vannak különbségek (a heterogén felhasználói csoport következtében). Önmagában az eszköz nem rossz (nem ördögtől való), a felhasználás lehet hibás/kevésbé hatékony/romboló.

A csoport első blogbejegyzései sok esetben úgy záródtak, hogy a szerző reméli, hogy a hét végére, vagy a kurzus végére már több eszközt tud/fog használni, regisztrál is rá. Hm… Lehet, hogy nem vagyok tudatos információs társadalombeli állampolgár, mert én nem kezdtem el használni az összes megemlített eszközt. Vagy mit nevezünk használatnak? Megnézegettem a honlapokat, lehetőségeket (amiket eddig nem ismertem). De nem regisztráltam (újonnan) sehol. (Jó, az ELTE e-Portfóliómat elkészítettem, a Linkedin profilomat pedig kicsit frissítettem.) Mert úgy érzem – most (!) nincs rá szükségem.

Talán sajátos fogyasztói magatartás, hogy hallottunk sok-sok eszközről és alkalmazásról (valaki azt említette, hogy harmincnyolcról – bevallom, én nem számoltam), kétségbeestünk, hogy le vagyunk maradva, és azonnal pótolni akarunk. Persze ez szép! Ha megkönnyíti a munkánkat, tanulmányainkat, a mindennapjainkat, ha valóban szükségünk van rá. De csak azért, mert jól hangzik, vagy azért, mert az előadáson igen szép és rózsaszín megvilágításba került minden felület, alkalmazás és eszköz – mi meg itt-ott elég elmaradottnak lettünk beállítva… Annyira nem szégyelltem el magam, hogy nem használom a @facebook.com címemet, pedig tudom, hogy van. Azért sincs hiányérzetem, hogy még nem osztottam meg fényképet a panoramion, hogy mások szebbnek lássák a lakóhelyemet. (Hát pedig szó ami szó, vannak szebb oldalai, mint amit az online térkép mutat (elárulom: Almásfüzitő-felsőn lakom: http://bit.ly/AxWRsh)). A geocaching alkalmazások sem keltettek bennem azonnali vágyat atekintetben, hogy regisztráljak, s ezentúl így túrázzak – főként mert amúgy sem nagyon szeretek (csak kis séták…), vagyis nincsen hiányérzetem. Ellenben a facebookon nem csak ismerős-keresés céljából vagyok jelen, rendszeresen használom a google dokumentummegosztót is. Nem mondom, hogy blogot írni a kurzus után is fogok (de ki tudja), és a Twitter sem feltétlen az a fórum lesz, ahol megmaradok, de most szükségből használom ezen felületeket is. Ez kevéssé digitális állampolgár hozzáállás? Talán. De szerintem a digitális állampolgár is fogyasztó, az információs társadalom is fogyasztói társadalom. Így a túlkínálatban szelektálni tudni kell, nem csak az információk, de az eszközök terén is. (Optimális esetben a laptopomat sem cserélem annyiszor, ahányszor új modell jön, így közösségi portált sem változtatok mindig, ha megjelenik egy új.)

A digitális kultúra jellemzői (Rab Árpád tanulmánya alapján): interaktivitás, interkonnektivitás (folyamatos kapcsolatban maradás), komplexitás, szóbeliség és írásbeliség összefonódása, sebesség, megfoghatatlanság, konvergencia (platformok összefonódása), megjósolhatatlanság, multitasking. Az előadás során bemutatott eszközök és alkalmazások többsége ezen jellemzőkkel bír, vagy megvalósulását lehetővé teszi – ha a felhasználó is úgy akarja. Hiszen a digitális kultúra nem összekapcsolt számítógépek, eszközök és „halott” információk, hanem élő emberek és az őket érdeklő tudáselemek hatalmas, innovatív, dinamikus hálózata.

Forrás: http://www.rentit.hu/dinamikus_kepek/Cikkkepek/18_social_network_neilpetersen_com.jpg

Felhasznált irodalom:

Ferencz Bettina és Rétfalvi György: (2011): Közösségi hálózatok és médiadisztribúció. URL: http://www.mediakutato.hu/cikk/2011_03_osz/03_kozossegi_halozatok_mediadisztribucio/01.html. Utolsó letöltés: 2012. március 18.

Rab Árpád (2007): A digitalizált és a digitális platformon létrejött kultúra. URL: www.ittk.hu/netis/doc/ISCB_hun/11_Rab_digikult.pdf. Utolsó letöltés: 2012. március 18.

Ropolyi László (2006): Az internet természete. Typotex Kiadó. URL: http://bit.ly/w4wYmg. Utolsó letöltés: 2012. március 18.

eszközök - "ők" is a digitális kultúra részei

Az információs társadalom technológiai környezete. Információs társadalom? E kifejezés végigkísér, pedig létének valóságát többen, több szempontból feszegettük (sőt, talán azt is kimondtuk, inkább információs közösségek vannak, mintsem információs társadalom). De egy biztos: a technológia adott. És folyamatosan fejlődik. Ezért is az ok, hogy csak néhánya eszközt, alkalmazást vettünk górcső alá az előadás során.

Viszonylag gyorsan tisztáztuk, hogy most nem mint kommunikációs eszközöket vizsgáljuk a különböző eszközöket és alkalmazásokat (melyek közös kapcsolódási pontja az internet), hogy nem térünk ki a függőség veszélyeire (?), a biztonság és kockázat kérdéseire, hogy nem vizsgáljuk a társadalmi különbségeket (hozzáférés, használat stb.). Nem. Ezek most mind kimaradnak (ezt igyekszem szem előtt tartani, nem könnyű!). Most „csak” mint eszközt, mint alkalmazást, mint lehetőséget elemezzük a digitális kultúra technológiai környezetét.

Az egyes eszközöket a következő csoportokba soroltuk be: közösségek (pl. facebook, linkedin), keretrendszerek (pl. moodle), blogok és mikroblogok, geolokáció (pl. geocaching), közösségi tartalommegosztók (pl. prezi.com). Eszközök, alkalmazások, melyek a digitális állampolgár tolltartójának elengedhetetlen kellékei.

A digitális állampolgárt a (digitális) kultúra teszi a digitális társadalom társadalmi „lényévé”, a kultúrának pedig részét képzik az eszközök (számítógép, internet, mobiltelefon, alkalmazások) (sok egyéb más mellett). A kultúra alakulásának kulcsa az eszközök fejlődése is, így érdemes a tekintetben vizsgálni a technológiai környezetet (annak lehetőségeit, formáit, fejlődési irányait), hogy azok mennyiben szolgálják a kultúra valós fejlődését.

Az első csoportot képzik a közösségi oldalak. Az előadás során öt „eszköz” került bemutatásra (csak hogy a gyors fejlődést picit szemléltessem, ilyenről hogy iwiw már szó sem esett, pedig hogy küzd az „életben maradásért”). Az öt eszközből (facebook, google+, TÉTháló, Linkedin, moly.hu) négyet ismertem, háromra már regisztráltam, egyet használok aktívan. Próbálom „csak” eszközként nézni az egyes oldalakat, nehéz… Mire használom a facebookot? Ismerőseimmel tartom a kapcsolatot (kommunikálok – ja most nem, ebből a szempontból nem vizsgálom), információkat osztok meg magamról (néha talán szemetelek?), információkat szerzek másokról. Mint tanulási eszközt pedig három hete használom. Hogy kihasználom-e? Nem. De jelen vagyok.

Google+. Regisztráltam, mert gmailes címem van – adta magát. Van hét köröm, huszonkét „ismerősöm” (töredéke a facebook ismerőseim számának, pedig az ottani ismerőseimet is mind ismerem!). Megosztottam-e valaha valamit ott? Nem. Használtam-e alkalmazását? Nem. De jelen vagyok (amennyiben az jelenlét, hogy rendszeresen megnézem a profilomat). Linkedin. Regisztráltam, mert kaptam egy bejelölést. Írtam-e magamról valamit is? Jelöltem-e be szakmai együttműködő partnert az oldalon? Nem. De jelen vagyok. (Bár itt már ezt annyira nem merem állítani. Azt azonban igen, hogy kezd akkora lenni a tanári nyomás a kurzus keretében, hogy fel fogom tölteni tartalommal a profilom, még ha nincs is túl nagy szakmai múltam… még:)). Moly.hu – már hallottam róla, de nem regisztráltam. TÉTháló – teljesen új volt.

Digitális tolltartóm ez esetben félig üres – vagy félig tele van? (Jó tudom, hogy nem félig sehogy sem, mert ez csak egy kis körcikk az egész nagy körből… de..) Legyen félig tele! Zavar-e, hogy csak „félig” van? Nem. (Főleg, hogy minekután nem is ismertem mondjuk a TÉT oldalt, nem is „fájt”, hogy nem vagyok ott jelen.) Nekem nem fáj, de vajon digitális állampolgár létemből (ha van egyáltalán) visszavesz ez? Szerintem nem. Nem gondolom, hogy mindenhol jelen kell lenni. Tudni kell, hogy mi mire való, tudni kell szükség esetén használni. De önmagában a jelenlét, a regisztráció nem több mint a nem jelenlét, vagyis a digitális állampolgársághoz egyik sem visz közelebb.

Na de tovább. Közösség után közösségi tartalom megosztás. Slideshare, googledocs, prezi.com stb. Eszközök, melyek által tudást oszthatok meg. Megosztom a tudásomat, de nem leszek kevesebb általa. Talán ez az a szemlélet, mely szükséges ahhoz, hogy ezeket az eszközöket el tudjuk kezdeni, elkezdjük használni. Mire, miért jók ezek azon túl, hogy tudást osztunk meg? Nem rég kezdtem el rendszeresen használni a google dokumentumokat, melyekről be kellett látnom, hogy nagyon megkönnyítik a munkámat. Nem kell más-más néven elmenteni a dokumentumokat, egyszerre többen tudjuk szerkeszteni, mindig elérhető (ha van internet). Vagyis időt és energiát spórolhatunk meg a használatával.

De megoszthatunk képeket (picasa, photosynth, flickr stb.) és videókat (youtube, vimeo stb.) is. Ezekről hamarabb jut eszembe az élmény, mintsem a tudás (tudományos) megosztás, bár tudom, hogy a dokumentum is lehet nem-tudományos és a videó is lehet tudományos! Sokan teszik fel a kérdést, vajon más az én fényképeimen keresztül hogyan éli meg, megéli-e egyáltalán Prága hangulatát? Azt gondolom nem. De valamit talán megérez belőle. (Ha nem érdekli, akkor meg nem nézi meg, mert szelektálni ugye tudni kell!) Nem tartom elvetemültnek ezen alkalmazást, eszközt sem, én is szeretek fényképeket nézegetni (sőt megosztani is). De úgy vélem, ezen alkalmazásról nem is tudnék máshogy vélekedni, csak mint eszköz. Értsd úgy: nem elégednék meg sosem azzal, ha csak képeken láthatnám a piramisokat. Ugyanakkor remek lehetőségnek tartom élmények megvitatása esetén az illusztrálásra.

Harmadik csoport: blogok és mikroblogok. A legnagyobb újdonság, amit megtudtam (ez lehet, nagyon ciki), hogy a twitter egy mikroblog. Eddig úgy kezeltem, mint a facebookot, illetve az egyéb „közösségi” funkciókat ellátó eszközöket, és rendszeresen megállapítottam, hogy ez milyen rossz és nem ergonomikus, mert nem is látom, ki, mire válaszol és egyáltalán: nem tudok hozzászólni, nem tudom likeolni stb. De így, hogy fő funkciója nem a „közösségi” élmény, így már ok (vagy legalábbis okébb).

Blog és blog-kultúra. Magyarországon nem túl fejlett – hangzott el az előadáson. Nos, én sem vagyok nagy blog-olvasó (kivétel az elmúlt három hét, na de itt most nincs mit tenni). Ennek oka, hogy a blogot (talán tévesen) laza műfajnak ítélem. Vagyis nekem nem nagyon fér össze a tudomány a blog-műfajjal. (Nem beszélve arról, hogy szakmába vágó igényes blog nem nagyon van… Teremtsünk, hozzunk létre - mondaná a lelkes digitális állampolgár andragógus. De most nem mondom.) Nem tarom feleslegesnek, nem gondolom, hogy ne lehetne összekapcsolni. De! Annyi ember ír már blogot, hogy az hihetetlen. Olyanok is, akik csak szemetelnek (talán sokaknak az én írásom is csak szemét… rossz belegondolni, de mindegy, még írok). Nem beszélve arról, hogy annyi embernek talán nincs is mondanivalója, mint amennyien blogolnak. És talán nem véletlen a „nyilvános-napló” sztereotípia sem.

Legutóbbi élményem: nem mentem el egy koncertre, mert blogot írtam. Egy barátnőm ezt úgy méltatta: „feláldoztam a koncertet a tudomány oltárán”, mire egy barát azt tette hozzá: „csak tudnám mi köze a tudománynak a bloghoz.” Nem gondolom, hogy az én blogom valóban tudományos (de még talán nem is szakmai), csak a tévképzetek meglétére kívántam rávilágítani. Váltsunk szemléletet, a blog lehet jó, de ne feledjük: akinek nincs mondanivalója, az …

Negyedik csoport: geolokáció. Ez az a kör, amiről azt hiszem már hallottam, tudom, hogy van ilyen. De ezen a téren digitális kompetenciám: nulla. Az ismeret is hiányos, nemhogy az, hogy értéket tulajdonítsak neki! Ámde érdekesnek találom. Ez az első benyomásom.  A hét végre talán hasznos-eszköz jellegét is megtalálom. Bár ez esetben is úgy vélem, hogy a lehetőséget, mint olyat ismerni kell, ha szükség van rá, használni tudni kell, de hogy ennek is folyamatos használatban lévő eszköznek kell lennie a digitális tolltartóban, na azt nem…

Ötödik, és egyben utolsó: keretrendszerek (pl.: moodle, mahara). Talán ez az a csoport, melynek legkönnyebb megtalálni az oktatási vonatkozásait (amennyiben ez egyáltalán a fentiek esetében cél volt). Az ELTE Elearning rendszere például moodle felület. Használjuk, de nem használjuk ki. Ismerjük, kisebb-nagyobb rendszerességgel megnyitjuk – állítólag használata várakozáson felüli (feltehetően nem a mi évfolyamunk az, aki lendít a használaton… Jó nem leszek ironikus:))

Visszaolvasva a bejegyzésemet: talán kicsit felsorolós. (A kultúra fejlődés az eszközök által vonal nem kapott akkora hangsúlyt, mint terveztem, a következő bejegyzésben visszatérek rá.) Írásomból kiderül, hogy a legtöbb eszközt ha használom is, nem ismerem eléggé, de a legtöbbet nem is használom. Ha szükségem lenne rá, megtanulnám. Alapvetően nyitott vagyok. De nem gondolom, hogy csak azért, hogy jelen legyek itt és ott is, azért érdemes lenne regisztrálnom mindenhova.

A másik tényező, ami a „felsorolásos” stílushoz vezetett: hogy az alapvető szemléletemet, amivel én használom ezen felületeket (kapcsolattartás így vagy úgy), nem hozhattam be írásomba. Eszközként „kellett” rájuk tekintenem, ehhez azonban még nincs/nem volt túl sok ismeretem. Az előadásban elhangzott információkra próbáltam reagálni (hiszen az első bejegyzéssel szembeni elvárás a benyomások lejegyzése), a következő bejegyzésemben pedig szeretnék ezen eszközök technológiai jelentőségére, az oktatásban és a kultúra fejlődésében betöltött szerepükre figyelmet fordítani, hangsúlyt fektetni. Folytatás következik: legkésőbb március 21-én.

                                                                                                                                            

"divatos" fogalmak, amikről talán nem is tudjuk, mit jelentenek....

„Nem kell egyesekből és nullákból felépíteni a virtuális világot és a virtuális testet ahhoz, hogy digitális állampolgárok legyünk.”

http://bit.ly/zX6aRK

Digitális állampolgár. Ez a szó tetszik. Szerintem aktuális. Talán már divatos? Jajj, akkor inkább hagyjuk! De ne, inkább mégsem, mert engem érdekel. Azért, mert én értek rajta valamit (a bejegyzés végre már lehet, hogy nem ugyanazt, amit most), a csoporttársaim picit mást és mást. Van, aki még csak ízlelgeti, van, aki már nem is akar többet beszélni róla. Lehet olyan „mumus” szó lesz, mint a kompetencia? Azért, hogy ne legyen, nem definiálni fogom, csak körbejárni. Gyerünk!

Forrás: http://images.piacesprofit.hu/ups/5757_small.jpg

A digitális állam, digitális állampolgár szavak körbejárását szerintem az állam és állampolgár fogalmak tisztázásával érdemes kezdeni. (Már csak azért is, hogy tisztázzuk, van-e létjogosultsága az állam és állampolgár fogalmak használatának a digitális világban – mert bennem lassan ez is kérdéses.)

Állam (a Magyar Értelmező Kéziszótár definíciója szerint): Meghatározott földterületen élő embereknek kormányzattal és szuverenitással bíró (történetileg kialakult) közössége. E közösségnek szuverenitással és viszonylagos önállósággal bíró (társadalmi) szervezete.

Hát a digitális világban (digitális állam) ez így megítélésem szerint nem túl helytálló. Földterület? Nincs. Kormányzat? (Központi végrehajtó szerv?) Elvileg egyre nagyobb a demokrácia, nincsen központi hatalom (egyenlőbb az egyenlőbbnél), mindenki (?) befogadó és/vagy megosztó. Társadalmi szervezet? Na, ez már talán közelít…

Állampolgár (szintén a Magyar Értelmező Kéziszótár definíciója szerint): Valamely állam kötelékébe, illetve jogokat és kötelességeket meghatározó törvényeinek hatálya alá tartozó személy.

Ez világos, még akár értelmezhető is digitális jelzővel, de ki határozza meg a jogokat és kötelességeket, a törvényeket?

Értik/értitek már, hogy mire szeretnék kilyukadni? Arra, hogy az állam és állampolgár jogi fogalmak, a köztudatban is így terjedtek el, és ezért a „digitális állam” valós megértésétől talán eltávolítanak.  Sok blogban megjelent az útlevél, a vízum, a határ fogalma, melyek arra engedtek következtetni, hogy sokan talán valóban önálló államként értelmezik a digitális államot. Máshol megjelent, hogy a digitális államban majd online intézünk mindet, e-felvételizünk, e-ügyintézünk, e-regisztrálunk stb. De szerintem az e-kormányzás nem azonos a digitális állammal! Vagy a digitális tényleg csak azt jelentené, hogy „e”? (Nagyon csalódott lennék…)

A társadalmi szervezet fogalmánál azt jegyeztem meg fent, hogy „na, ez már talán közelít.” Mire is gondoltam? Arra, hogy számomra az információs (vagy nevezhetjük digitálisnak is) társadalom (!) jobban kifejezi azt, amiről beszélünk, mint a digitális állam. (De valóban ugyanazt jelenti-e a kettő fogalom? Szinonimák? Melyik a több, melyik a kevesebb? – ezekre majd talán még visszatérek!)

Miért? A társadalom definíció szerint emberek alkotta csoport, amely megkülönböztethető más csoportoktól tagjainak közös érdeklődése, ismertetőjelei, viszonyrendszere, intézményei és kultúrája alapján. Ha ezen definíciót egészítem ki egy digitális jelzővel, akkor azt mondom, hogy van egy csoport (kisebb vagy nagyobb), aki használja a digitális eszközöket (számítógép, internet stb.), használja mert érdekli (meg mert szüksége van rá, van mondanivalója stb.), egymással a hálózatokon keresztül kapcsoltban állnak, van egy sajátos digitális kultúrájuk (normáik, melyeket maguk (!) alakítottak ki és alakítanak folyamatosan, tevékenységüket pozitívan értékelik) és mondjuk azt, hogy intézményük a világháló.

Vagyis a digitális állam/társadalom nem egy körülírható, körberajzolható, határokkal ellátható valami. Nem is homogén. Ahogy azt egy kommentáradatban is megvitattuk, a digitális államban is lesznek élenjárók/leszakadók/csipegetők stb. De ha ez így van, és a digitális állam tagjai a digitális állampolgárok, és van leszakadó digitális állampolgár, akkor a digitális állampolgár, mint olyan egy felesleges, közbeiktatott fogalom? Mitől több a digitális állampolgár leszakadó a „sima” leszakadótól? Abban, hogy azért a digitális állampolgár leszakadó egy kicsit azért kompetensebb?

És akkor digitális állampolgár/digitális kompetencia. Már az előző bejegyzésemben is felvetettem, hogy vajon mi a kapcsolat a két fogalom közt? Minden digitális állampolgár bír digitális kompetenciákkal, de nem mindenki digitális állampolgár, aki digitális kompetenciákkal bír? És ezt még tovább bonyolítja az a tény, miszerint a hazánkban digitálisnak ítélt állampolgár nem ugyanolyan, mint a japán digitális állampolgár. De ki is határozza meg akkor, hogy ki a digitális állampolgár? Minden ország digitális állampolgárai kis közösséget alkotnak (a közösség maga választja meg a tagjait – szűri, de nem tisztítja, Szakács Zsuzsi után szabadon), mely majd összeáll egy nagy, határokon átívelő globális állammá/társadalommá, és kirajzolódnak benne ugyanúgy a rétegek, és törésvonalak és szakadékok? Akkor mennyiben több a digitális állampolgár, mint a „sima” hódító bennszülött? (Vagy a hódító bennszülött már állampolgár?) Felettes lét-e a digitális állampolgári? Széles körben elterjed, vagy szubkultúra marad?

Mennyi kérdés… szám szerint kilenc, ha csak az előző bekezdést számolom. És előtte még legalább három. Megpróbálok válaszolni, de vigyázat – ezek nem kőbevésett elméletek, ezek vita-alapok!:)

Az én elképzelésemben eddig a témahétig a digitális állampolgárok csoportját a széleskörű digitális kompetenciával (benne ismeret, érték és attitűd) rendelkezők (homogén?) csoportja képzete. Vagyis nem volt digitális állampolgár, aki csak e-mailezett, aki csak híreket olvasott. Nem volt digitális állampolgár, aki online bankot használt és online vette a színházjegyet, de megmaradt a felhasználói szinten. Főző Attila prezentációjában szerepel Calvani digitális kompetencia felosztása, mely szerint a digitális kompetencia három összetevő mentén alakul ki: technológiai (új technológia ismerete), kognitív (információ hozzáférés, válogatás, értékelés) és etikai (felelősségteljes használat) összetevők. Azért nem tudom nem észrevenni, hogy itt nem szerepel a megosztás, mint cselekvés. Sok helyen merült már fel az, hogy akinek nincs mondanivalója, megosztani valója, az most ki van zárva a digitális államból? Calvani felosztása szerint igazából nincsen. Az előadáson használt kompetencia fogalom (ismeret+attitűd+érték) szerint sincsen egyértelműen kizárva. De ha a közösség többsége nem oszt meg, akkor beszélhetünk-e digitális közösségről? Ha elfogadjuk, hogy az is lehet digitális állampolgár, aki semmit nem tesz a közösségért (értsd nem osztja meg a tudását), akkor egy lufi fogalmat teremtünk? Mondhatnánk, hogy de hát minden államnak (pl. magyar, német, angol) vannak nem aktív állampolgárai, na és akkor mi van. De éppen ez az, amiért a digitális és állampolgár fogalmak összeillesztése szerintem elvezet a valós megértéstől valahova nagyon messzire! Mert szerintem a digitális állampolgárság kulcsa éppen az aktivitás!

Vehetjük úgy, hogy igen, információs társadalomban, digitális államban élünk, és vannak lemaradók, kimaradók, leszakadók, be nem vándorlók stb. Mondhatjuk, hogy ma mindenki digitális állampolgár, csak van, aki nem él a jogaival és nem teljesíti a kötelességeit (ami amúgy mi is? szankcionálja ezt valaki?). De néhány hete csoportdöntés (?) született arról, hogy nem élünk információs társadalomban. Akkor következtetésem szerint (mert én szinonimaként használom e két fogalmat, lehet, hogy tévesen) digitális államban sem élünk. Maximum közösségek képviselik ma az információs társadalom és a digitális állam sajátosságait. Ők digitális állampolgárok, de mások nem azok.

Forrás: http://einclusion.hu/wp-content/uploads/2010/12/image.png

Ez kirekesztő és elitista megközelítés? Hm… lehet. Nekem az elmúlt három hétben kialakult egy képem az információs társadalombeli tudatos állampolgárról, akit ezen a héten elneveztünk digitális állampolgárnak. Ez a kép formálódott, néha teljesen elvesztettem a fonalat és kétségbevontam, hogy értem-e, miről is beszélünk… De! Azt gondolom, hogy lehet ezt a fogalmat formálni, alakítani, de ahhoz, hogy valós tartalommal bírjon, ahhoz érdemes konkrétumokat köré/belé foglalni. Vajon mi, akik a KONNEKT csoportban jelen vagyunk, tudatos digitális állampolgárok vagyunk? Ha igen, mi szűrhetünk? Ha igen, mi miben szankcionálnánk? Felmerült, hogy a twitter, facebook stb. használata visz a digitális állampolgárság felé. Én nem ezt mondanám. Szerintem a lényeg olyan szavak körül van, mint részvétel, tudatosság, aktivitás, felelősség, közös normák betartása a kibertérben. Vajon megegyezhetünk ebben?

PS.: Elhangzott a héten, hogy amíg kérdezünk, addig kár információs társadalomról beszélni. Úgy vélem, az itt feltett kérdések olyanok, melyekre még nincsen válasz, viszont továbbgondolásuk a megértéshez közelebb visz. Egy kérdés, sokszor többet ér talán, mint tíz rossz válasz. Én ehhez tartom magam:)

minden út ugyanoda vezet...

Az egyik szemem sír, a másik nevet. Optimista vagyok, tehát kezdem azzal, miért nevet: mert ami a mai órán elhangzott, azzal messzemenőkig egyetértek. Az első, feltehetően provokációnak szánt tanári megjegyzésre, miszerint: „A digitális nemzedék nem rendelkezik digitális kompetenciával - felhagyhatunk a hiedelmünkkel!”, csak annyit jegyeztem le gyors válaszként a megosztott google dokumentum jegyzetembe: én már a második (vagyis negyedik) blogbejegyzésemben (Digitális nemzedék, ahogy én látom) felhagytam! És éppen ez az, amiért a másik szemem sír, hiszen ebben a bejegyzésben nem szeretném ugyanazt mondani, mint az előzőben, és azt sem szeretném leírni, ami az órán elhangzott. Na de összeszedem magam!

Kezdjük ott, hogy kompetencia. Andragógusként szinte nincs olyan nap, amikor ne találkoznék eme „remek” kifejezéssel, mely alatt, attól függően, ki használja, mást-mást értünk. De legszűkebb értelemben és általában azt mondjuk, az az ember a kompetens, aki a tudását és ismereteit gyakorlati szituációban sikeresen alkalmazni képes. A mai órán ezen fogalom meghatározástól picit eltértünk, amennyiben a kompetencia szót ismeret, attitűd és érték hármasaként definiáltuk. Talán, amikor digitális kompetenciáról és információs társadalomról beszélünk, akkor a sok negatív felhang mellett fontos kiemelni az érték és attitűd komponensét. Vagyis, hogy akkor leszel igazán kompetens digitális állampolgár, ha értéket tulajdonítasz annak, amit csinálsz, és nem csak csinálod, mert mondjuk kötelező, pl. tweetek, blogbejegyzések írása.

Na de mielőtt rátérnék a szívemnek oly kedves (s épp ezért már oly sokat emlegetett) digitális állampolgárság témára, reagálnék azért kicsit hosszabban is arra a „provokatív” első mondatra: „A digitális nemzedék nem rendelkezik digitális kompetenciákkal!”

A technológiai fejlődés megváltoztatta azt, hogy mit és hogyan kell tudnunk – hangzott el az előadáson. Ez mégsem jelenti azt, hogy az alapvető tanulási kompetenciákkal már ne kellene rendelkeznünk a jövőben/jelenben, így az olvasás és szövegértés, szintetizálás, következtetés, logikai műveletek, információ bevésés és előhívás, tudásrendszer-konstrukció (Kőfalvi Tamás besorolása) képességekkel. A technológiai átalakulás és az elektronikus tanulási környezet megjelenése ellenére (vagy éppen emellett) ezen kompetenciák ugyanannyira fontosak, ha nem még fontosabbak. Gondolom ezt azért, mert ha a tanuló egy új környezetbe kerül, mondjuk elkezd használni egy elearning felületet, akkor először bajlódik azzal, hogy kiismerje magát (jó ez nem biztos, de valószínű), és ha mindemellett még hiányoznak a tanuláshoz szükséges kulcskompetenciái, nahát akkor… Könnyű mindent a technikára fogni, de sokszor nem ez jelenti az igazi nehézségeket!

De menjünk tovább! Megvannak a tanuláshoz szükséges kulcskompetenciáink, vannak informatikai ismereteink, alkalmazzuk is azokat. De ne bízzuk el magunkat, ez még nem digitális kompetencia és nem digitális állampolgárság!

Az IKT támogatott oktatásban ugyanis nem pusztán technológiahasználatról van szó! El kell hinnem, hogy amit létrehozok az érték, és mások is kíváncsiak rá! (Jómagam ezt lassan (!!!) kezdem elhinni, miután a blogomnak egy olyan kedves ismerősöm is követője lett, aki a kurzusunkat nem hallgatja, de még csak nem is tud róla tőlem.) Miből is áll tehát a digitális kompetencia? Az  International Society for Technology in Education külön kompetencia térképeket határoz meg tanulók, tanárok és adminisztrátorok számára. Ez már csak azért is fontos, mert bár azzal tisztában vagyunk, hogy egy oktatónak és egy tanulónak, na meg egy oktatásszervezőnek (andragógusnak) az offline tanulási folyamatban más-más szerepe van, arra talán kevesen gondolunk, hogy online is más-más képességekkel kell rendelkezniük. (Már csak ezért is érdemes visszagondolni „a gyerekeket utolérni nem akaró pedagógusokról” szóló megjegyzésekre, mert nekik nem az a dolguk, hogy utolérjék a gyerekeket (amúgy nincsenek lemaradva, hiszen a gyerekek sem tartanak ott, ahol illúzióink szerint igen (jó én a magamét már ledöntöttem)), hanem egészen (vagy legalább részben) más kompetenciákra van szükségük!)

A tanulótól elvárt kompetenciák: kreativitás és innováció, kommunikáció és kollaboráció, kutatás és információmenedzsment, kritikai gondolkodás, problémamegoldás és digitális állampolgárság, technológiai műveltség (részletesen itt).

A tanártól elvárt kompetenciák: a tanuló tanulását és kreativitását támogassa, tanulók tanulásának tervezése, fejlesztése és értékelése, digitális korszak folyamatainak modellezése, digitális állampolgárság és felelősség támogatása és modellezése, legyenek részesei a szakmai fejlődésnek (részletek itt).

Adminisztrátori kompetenciák: látnoki vezetés, digitális korszak tanulási kultúrájának kialakítása, kiválóság a szakmai gyakorlatban, rendszerszintű fejlesztésben közreműködés, digitális állampolgárság (részletek itt).

Az IKT által támogatott tanulás akkor lesz igazán hatékony, ha a három szereplő mindegyike rendelkezik a számára „előírt” kompetenciákkal. Ha nem, akkor a tanulási folyamat nem lesz hatékony, hiába működik a technika… Az adminisztrátornak tehát meg kell teremteni a technika köré a kultúrát, a tanárnak szakmailag a topon kell lennie ebben a kultúrában, hogy a diák számára is a szemléletet (mert ez a legfontosabb!) átadja, s a diáknak nyitottnak, innovatívnak kell lennie, hogy befogadhassa. Mindenkinek megvan a szerepe, a feladata, melyek megléte által hatékonyan tudnak együttműködni a tanulási-tanítási folyamatban.

Mind a három szereplő kompetencia-profiljában szerepel a digitális állampolgárság, de más-más aspektusban. A tanuló állampolgárságának elemei: pozitív hozzáállás a technikához, személyes felelősség az élethosszig tartó tanulásban, a technológia emberi-, kulturális- és társadalmi kérdéseinek megértése, jogkövető és etikus használata. A tanár állampolgárságának elemei: a formálódó digitális kultúra megértése és az ennek megfelelő magatartás mutatása, a technológia biztonságos és jogilag korrekt, normakövető használata, egyénre szabott, tanuló-központú stratégiák alkalmazása IKT által támogatott oktatási környezetben. Az adminisztrátor digitális állampolgárságának elemei: egyenlő hozzáférés biztosítása mindenkinek, a használat előmozdítása, példamutatás, facilitálás. Tulajdonképpen ezek a feladatok offline is megfogalmazódnak, nem?

Kérdésem: Vajon az egyes szerepekhez tartozó fent leírt kompetenciák megléte nem eredményezi-e a digitális állampolgárság meglétét (automatikusan)? Számomra nem logikus, hogy ez (dig. állampolg.) a kompetencia-profil része.

Szerintem éppen az a digitális állampolgár, aki rendelkezik digitális kompetenciákkal, vagyis aki a digitális kultúrában benne él (nem csak eszköz számára az internet), digitális identitással rendelkezik (minimum facebook profil), hatékonyan használja az online és web 2.0 eszközöket, betartja a jogi és etikai irányelveket, képes a hatékony információmenedzsmentre, és mindezt nem öncélúan csinálja, hanem elhiszi, hogy tevékenysége pozitív értéket hordoz!

A magyar állampolgárok közül kevesen mondanák ma magukra szerintem, hogy digitális állampolgárok (is). Ennek oka nem a technika ördögtől valósága, hanem a kompetenciák hiánya. A kompetenciák köréből pedig legtöbb esetben nem az ismeret komponens hiányzik, hanem az attitűd és az érték. Az a baj, hogy ezek nem kognitív tulajdonságok. Nehezen és lassan alakulnak, fejlődnek, változnak. Ezért várat még magára az információs társadalom, ezért várat még magára a széleskörű digitális állampolgárság. (Úgy látszik minden blogom végén ide lyukadok ki… minden út Rómába… ja nem, az információs társadalomba, vagy annak nem létébe vezet!:))