Szélsőségek fogságában...

http://bit.ly/Ijs1JF

A bomba hamarabb robbant talán, mint kellett volna. A konnektivizmus volt a hét témája, és talán önkéntelen módon, de keményen szubjektív véleménynyilvánítással lett tele a legtöbb blogbejegyzés saját kis KONNEKT csoportunkról. Vajon ismerjük jól a módszert (mert nem tanuláselmélet, az biztos), ha saját csoportunk alapján szeretnénk azt megítélni? Vagy eljutunk-e a felismerésig, hogy nagyon sok ok miatt a mi csoportunk nem tekinthető konnektivista csoportnak? Vajon az volt a célja a hétnek, hogy robbanjon a bomba?

Jelen bejegyzésembe nem szeretném behozni a KONNEKT csoportot, de nyilvánvaló, hogy ismét kritikusra sikerült megjegyzéseimet az előzetes ismereteimen túl ott szerzett tapasztalataim is befolyásolták.

Kulcsár Zsolt 2011. május 16-án a Pedonline kerekasztal beszélgetésen (lásd: itt) azt nyilatkozta, hogy „a konnektivizmusnak nincsen kialakult, kőbevésett didaktikája”. Ez a mondat szerintem még azt is megkérdőjelezi, hogy oktatásmódszertan-e a konnektivizmus, vagy valóban csak elearning, web 2.0-s eszközök alkalmazása a tanulási-tanítási folyamatban. Persze egy egészből nem lehet csak mondatokat kiemelni. Kulcsár Zsoltnak éppen az a célja, hogy a konnektivizmust magasabb szintre emelje, éppen atekintetben, hogy ne „csak” elearninges eszközök használata legyen az oktatásban, hanem tanuláselméletté nője ki magát. (Éppen ezért furcsa, hogy ez a félmondat mégis kicsúszott… és azért is, mert Kulcsár Zsolt amúgy a konnektivizmus kilenc alapelvét még a kerekasztal beszélgetés előtt megfogalmazta, és prezentálta a III. Oktatás-Informatikai Konferencián. Erről majd később.)

A didaktikai elméletek születésének két útja van: 1. teoretikus út: elmélet kialakítása, majd gyakorlatban való tesztelés, 2. éppen fordítva: a gyakorlatban szerzett tapasztalat általánosításával. Ollé János azt mondja (szintén a fent nevezett Pedonline kerekasztal beszélgetésén), hogy a gyakorlatban még nincsen elég jó példája a konnektivizmusnak ahhoz, hogy általánosítható legyen (tanuláselméletté váljon).

A mi előadásunkon azt említette, hogy a konnektivizmus elmélete úgy alakult ki, hogy előbb voltak a jó gyakorlatok (ha nem is sok), és utána alakult, és alakul ma is az elmélet. (Nincs nagy ellentmondás, csak kicsi, vagy csak én érzem. Mennyi az a jó gyakorlat, ami után elkezdődhet egyfajta általánosítási vágy, egyfajta elméletgyártás?)

Érdekes, hogy a másik irány fel sem merül: teoretikusan gondolkodjunk, alakítsunk ki elméletet, és nézzük meg, működik-e a gyakorlatban. Miért nem? (Vagy erről már lekéstünk? Igen, valószínű…) Ha van egy jól megalapozott elméleti háttere a konnektivizmusnak, nevezetesen a hálózatelmélet, ha azt bevesszük a pedagógiába, andragógiába, akkor lehetne (lehetett volna) elméletet is gyártani először, nem? Lehet könnyebb is lenne? Gyakorlatban való kipróbálásával pedig gyorsabban kukába dobható, vagy elismerhető lenne a tény: tanuláselmélet vagy nem a konnektivizmus. (Ez az irány gyorsabb, mert vajon mennyi kivételt bír el az elmélet? Ha egyszer elbukik, akkor kuka:) Tudom, hogy nem a tempó számít persze…)

http://bit.ly/JiDzwO

Szóval a konnektivizmusnak nincsen kőbevésett didaktikája, nem is tanuláselmélet, mert nem általánosítható komoly korlátai miatt (lásd többek közt előző bejegyzésem), de van kilenc alapelve Kulcsár Zsolt által.

A kilenc alapelv három téma köré csoportosul: tudás, közösség, kapcsolat. Nekem már itt problémám van. A tudás átalakul az információs társadalomban, hatalmas mennyiségű információ, rohanó világ, lifelong learning stb. Jelentheti ez új tanulási elmélet megjelenésének szükségességét? Hoz ez forradalmi változást? Csak egy indok: más tudás kell az általános iskolában, más a középiskolában, és más a felsőoktatásban, és más a munkahelyen (csakhogy egy nem formális oktatási helyszínt is behozzak). De a tanuláselméletek közt nem lavírozok, vagy alakítok ki újakat, egyszerűen más módszert alkalmazok a tanulásom során (és az oktató is más módszerrel oktat). Tehát a tudás átalakulása, módszerbeli változást hoz a tanítás-tanulás terén.

Közösség: azt hiszem, nekem ez okozza a legnagyobb gondot. Hogy erre épül rá az egész elmélet. Közösségben megosztok, közösségben beszélgetek, közös tudást hozunk létre. Minden közös… De hol érhető ez az egész tetten? (Csak ne a közös dokumentum példáját hozzuk…) A közösség tagja az egyén. Az egyénen igen sok múlik. Azt gondolom, nem lehet egy elméletet úgy felépíteni, hogy abban az egyén ilyen kevéssé jelenik meg (nyilván a motivációja igen hangsúlyos, erről nem is beszélnék…)! Nem beszélve az individuálisabb egyénekről…

Kapcsolatok: minden mindennel összeér, meg kell találni a kapcsolódási pontokat. Talán ez az egyetlen tény, amibe nem tudok belekötni így (ha a tudásra gondolok és az ismeretek közti kapcsolatokra). Ha a skálafüggetlenségre gondolok (a közösségben), akkor elbizonytalanodom. Lehet-e egy emberekből álló hálózat skálafüggetlen?

A kilenc elv:

1. Minden tudás leírható hálózatként.

Ezt én úgy értelmezem, hogy a tudás egyes elemei összekapcsolhatók, hálózatba szervezhetők. Azt gondolom, hogy ez teljesen helytálló és igaz kijelentés, de nem gondolom, hogy ehhez szükséges bármilyen elearninges, web2.0-s eszköz, vagy hogy ez egy kifejezetten a konnektivizmusra szabott megállapítás lenne. Azt gondolom, hogy amikor konstruktivista módon szervezzük (konstruáljuk) a tudásunkat, akkor is összekapcsolunk ismereteket, összefüggéseket alakítunk ki, hálózatot szervezünk ismereteink közt. Vagyis: nincsen új a nap alatt. (Ha a hálózat esetében kifejezetten a webre gondolunk, akkor pedig az a kérdésem, hogy lehet-e úgy tanuláselmélet irányba haladni, hogy azt csak a webre vetítem ki, és ott folyó tanulásra általánosítom?)

2. A tanulás hálózatszervező tevékenység.

Ehhez azt hiszem hasonló megjegyzést tudnék fűzni, mint az 1. elvhez, hiszen tanulás és tudás összefügg.

3. Az új tudás elsajátításához a meglévő tudásháló releváns részeit kell előfeszítenünk.

Azt gondolom, hogy ez a megjegyzés is konstruktivista elméletbe illő. Ahogy a kerekasztal beszélgetésen is elhangzott, a konnektivista elmélet erősen átfedéseket tartalmaz más elméletekkel, ezért nem jelent paradigmaváltást. Néha az az érzésem, hogy „csak” bekerül a „hálózat” fogalma…

4. A közösségben való tanulás inspirál.

Azt gondolom, hogy ez egyén és közösségfüggő. Vagyis egy olyan általánosítás, amit viszonylag gyorsan meg lehetne cáfolni. Az individualista egyén kiesik ebből az egészből? Mi van azokkal az egyénekkel, akiket a közösség inkább frusztrál, mondjuk azért, mert ő nem tud hozzátenni a közösségi munkához? Az egyén passzív hozzáállása megölheti az egész konnektivista tanulást. Ez nem a rendszer kritikája, de vajon hogyan reagál az ilyenekre a gyakorlat? Kizárja őket? (Ha valaki kizárásra kerül, akkor megint a tanuláselméletiség szintje kérdőjeleződik meg.)

5. A közösségi tanulásban a vélemények különbözősége formálja az egyéni gondolkodásmódot.

Ezzel is teljesen egyetértek, ám azt hiszem, hogy egy kerekasztal beszélgetés vagy egy vita éppen úgy alakítja a véleményt, a gondolkodásmódot és az egyéni nézőpontokat.

6. A témák iteratív tagolása segíti a megfelelő fókusz kialakítását.

Iteratív – ismétlő. Igazából ezt az elvet nem értem igazán. Arra reflektál, hogy ugyanarról a témáról sokan beszélünk önállóan (blog), majd közösségben is (kommentek)? A kommentek sűrűsége segítené a fókusz megtalálását? (Tényleg kérem, hogy segítsetek/segítsenek ennek értelmezésében!)

7. A hálózati tanulásnak legalább két szintje van: személyközti (interperszonális) és személyen belüli (intraperszonális).

Ha ez a legalább két szint, akkor mi lehet még szint? Amúgy teljesen egyetértek: személyközi a kommentek és személyen belüli az első és második blog közti fejlődés, nézőpontváltás esetleg (már ha valóban elsőnek impulzív, másodiknak reflektáló blogot írunk). De azt gondolom, hogy ez sem csak a hálózati tanulásban állja meg a helyét. Más eszközök használatával, máshol érhető tetten a tanulás, a kommunikáció.

8. A kapcsolatokra való fókuszálás serkenti a kreatív gondolkodást.

Az összefüggések megtalálása, az egyes tudáselemek összekapcsolása gondolkodást fejleszt. Hogy ez mennyiben kreatív folyamat? A kreativitás egyik jelentése: alkotóképesség, teremtőképesség, vagyis valami olyan értékkel rendelkező létrehozása, ami korábban nem létezett. Ez alapján az új tudás konstruálása kreatív folyamat. (Lehet, hogy csak én nem kedvelem ezt a szót, és emiatt ódzkodom tőle…)

9. A különböző területek közötti kapcsolatok feltárása ma alapvető készségnek számít.

Valóban:) De kérdés az megint, mint fent: ez sajátos konnektivista vonás? Vagy a konnektivista tanulás fejleszti ezt a készséget?

A Magyar Értelmező Kéziszótár (csak előkerült megint) definíciója szerint az „elv” egyetemes érvényű, alapvető természeti törvényszerűség. Ez alapján szerintem a fenti tények bár elvek, nem feltétlen csak a konnektivizmus elvei. Avagy nem elvek „pusztán” jellemzők. Jellemzők, melyek a jó gyakorlatokban tetten érhetők, általánosíthatók is, de nem eredményeznek új elméletet.

Nincsen gyakorlat elmélet nélkül, és fordítva. Nem lehet kikiáltani az egyiket avagy a másikat fontosabbnak, mondja Zrinszky László. Így nem érdemes azt feszegetni, hogy minek elmélet, ha van jó gyakorlat, fordítva meg ugye fel sem merül. Mégis az a kérdésem, hogy a konnektivizmusnak van-e olyan eleme, ténye stb. mely új (tanulás)elmélet után kiált?

Konnektivizmus úgy tűnik, életforma - hangzott el a kerekasztal beszélgetésen Fehér Pétertől. Valóban, aki nincsen rendszeresen internet közelben, az kiesik (vagy el sem kezdi). A tweetek tekintetében is folyamatos kritika (KONNEKT csoporton belül), hogy valaki a napnak egy tíz percében impulzív, és amúgy nem, pedig a tweeteknek folyamatosan kéne jönnie. Két ok, amiért szerintem nem jönnek: 1. nem egész nap a kurzuson gondolkodom, 2. nincs okostelefonom és 0-24 óra net-elérésem. Vagyis nekem nem életformám a konnektivizmus. (Alakult az időbeosztásom, de nem alapjaiban rengett meg.) Ma lifelong és lifewide learningről beszélünk, ami a tanulás életformává válására hajaz; továbbá X, Z és Alfa generációról beszélünk (bár nem szeretem ezt a beosztást), mely szintén a hálólét, mint életforma begyűrűzését jelzi (minőségtől most eltekintek). Ha a konnektivizmust e kettő összekapcsolásaként értelmezem, akkor a konnektivizmus valóban életformaként értelmezhető leginkább?

Azt hiszem ez is egy szélsőség lenne. És azt gondolom, hogy az is egy szélsőség, mely a bejegyzésem elején megjelent, hogy csak eszközhasználat. Lehet, hogy az igazság félúton van. Én mégis a szélsőségekkel most könnyebben tudok azonosulni – bármelyikkel is!

http://bit.ly/JFqNYo

Variációk a konnektivizmus kritikájára

Már az előző bejegyzésemben feltettem a kérdést: vajon új tanuláselmélet-e a konnektivizmus? Választ aztán nem kerestem, lévén ez az új előadás témája. Hálózatelmélet, tanulás, eszközök, eredmények és kritikák. Ez mind terítékre került ma. Szemezgetek belőlük: objektíven, reálisan, személyesen érintve.

http://bit.ly/IdeNSy

A hálózatelmélet diszciplínája az erdélyi származású, de Amerikában élő Barabási Albert László nevéhez köthető elsősorban. Természetesen más személyeket is említhetnék, így Csermely Péter vagy Mark Buchanan nevét is, de Barabási volt az, aki a hálózatelméletet az ember által kiépített legnagyobb hálózat, a világháló irányából közelítette meg. Alapgondolata a véletlenszerű hálózatokkal kapcsolatban, hogy minden mindennel összefügg, és minden pont egyenlő. 

A hálózatelmélet tulajdonképpen a fizikában, a matematikában, a biológiában, vagy a szociológiában is használt elmélet, és lassan a pedagógia, az oktatás területére is „beszivárgott” a konnektivizmus elméletének keretében.

Az óra kezdőgondolata volt: mi a konnektivizmus? Oktatási paradigma, tanuláselmélet vagy csak új oktatási eszközök alkalmazása? Hát paradigma nem. Ezt már az előző bejegyzésemben megindokoltam. Tanuláselmélet sem, mert a tanulás folyamatában számos dolgot nem képes megmagyarázni: számtalan „jó gyakorlatot” ismerünk, a konnektivista tanulás folyamatának azonban sok elemélt még nem tudjuk megmagyarázni. Jelenleg tehát „csak” egy oktatási, vagy inkább tanulási módszer (hiszen a tanár szerepe teljesen átalakul, a hangsúly az oktatásról a tanulásra kerül át, de erről majd később), de nem kizárt, hogy egyszer majd tanuláselméletté válik. Jelenleg azonban a hype-görbe alján tanyázik: a szakértők többsége úgy véli, ha eddig nem váltotta meg a világot, ezután sem fogja. (Térjünk vissza erre másfél év múlva…)

A konnektivista elmélet alapja, hogy a résztvevők skálafüggetlen hálózatot alkotnak. Skálafüggetlen egy hálózat, ha benne a fokszámeloszlás hatványfüggvényt (Yule–Simon eloszlást) követ.

Egyszerűbben (mármint számunkra is érthetően): a konnektivista tanulócsoportban mindenki egyenlő, mindenki mindenkivel azonos eséllyel kommunikál és kerül kapcsolatba (kapcsolódik). A konnektivista tanulás éppen ezért „nem bírja el” a tanárt.  A tanuló nem a tanárhoz kapcsolódik, hanem egy hálózat meglévő csomópontjaihoz, ezekből nyer ismereteket, melyeket aztán beépít saját ismeretanyagába, fogalomtérképek, összegző tanulmányok segítségével, majd megosztja másokkal. Az információáramlás folyamata informális, iránya pedig horizontális. A tanulás nem tudásfogyasztás, hanem aktív tudásalkotás. (Ez konstruktivistásan hangzik picit nem? Nincs új a nap alatt?)

A konnektivista tanulást a dinamika jellemzi: aki lemarad, az kimarad. Akinek nincs (extrém magas) belső motivációja – elvérzik.

Fő eszközei a web 2.0 eszközkínálatából kerülnek ki: blog, twitter, podcast, fogalomtérkép, megosztott dokumentumok.

http://bit.ly/Idn4Ud

Ennyit a hivatalos részről, és a tényekről (objektív nézőpontról). A KONNEKT csoport részvevőjeként az órán elhangzott kritikákat saját tapasztalataimmal összevetve fogom leírni. Teszem mindezt annak tudatában, hogy a KONNEKT csoportnak bár a célja egy konnektivista tanulási környezet megteremtése, a célt nem éri el száz százalékban. Véleményem szerint abszolút nem lehet orvosi ló, ámde ha mégis annak kiáltjuk ki (akarva akaratlanul), ha másban nem, a veszélyek és csapdák kirajzolásában abszolút segítségünkre van!:)

Kritika 1: Erősen függ az életkortól a konnektivizmus alkalmazhatósága (mely a tanuláselméletiségét is megkérdőjelezi). A konnketivista módszertan a felnőttképzés és az andragógia felvonulási területe lehet, amennyiben erős belső motiváció, önfegyelem és kitartás szükséges a részvételhez; továbbá mert a közoktatás rendszerének (formális oktatás) a dominanciája fiatalabb korban szinte teljesen kizárja ezt a tanulási lehetőséget.

Reakció 1: Mi felnőttként veszünk részt a tanulási folyamatban (belső motivációnkat és önfegyelmünket majd később méltatom), de formális oktatási keretek közt. A „kiütés” veszélye erős, de győzzük, még így páran.

Kritika 2: Erősen függ a résztvevő belső motivációjától. A külső motiváció megjelenése a skálafüggetlenséget veszélyezteti, illetve le is rombolja.

Reakció 2: Összefüggésben az 1. reakciómmal: mi formális oktatási környezetben veszünk részt ebben a tanulási folyamatban. Már egy korábbi kommentemben nekiszegeztem egy társamnak (galád módon:)) a kérdést, de most magamnak is felteszem, hogy vajon mi motivál: a téma megismerése, vagy az, hogy nem kell vizsgáznom? Mert hogy itt követelmények vannak – holott egy konnektív csoportban a tanulásszervezésnek nincsenek határai (vagyis nincs olyan, hogy minimum huszonnyolc hozzászólás/hét). Magam részéről igen erős a külső motiváció – mely amúgy a közösségi tudás létét is megkérdőjelezi bennem.

Megjegyzés: megtapasztalunk valamit, ami majdnem olyan, mint a konnektivizmus, de nem az. Azt gondoljuk, hogy tudjuk mi az, pedig nem. Kicsit szkeptikusan: de mi végre mindez? (Ja, amúgy egyre jobban belejövök és kedvelem ezt az egészet, remélem nem nagyon tűnök negatívnak :))

Kritika3: Differenciálás hiánya – az eszközöket tudni kell használni, ebben nem lehet különbség. Akkor mindez hátrányokat növel, egyenlőtlenségeket erősít meg vagy teremt.

Reakció 3: Az előadáson elhangzott, hogy a tanárnak a konstruktív alkotó közeg megteremtése (többek közt) a feladata. Nekem ebben az is benne van, hogy megtanuljuk használni az eszközöket. Jó semmi nem végtelen bonyolult, vagy megtanulhatatlan, de a „komfortérzetet” növelné a kezdeti biztonság megteremtése.

Kritika 4: Értékelés problémája.

Reakciók: Diagnosztikus értékelés: előzetes tudás mérése. Elhangzott, hogy nem nagyon lehetséges, hiszen a konnektivizmus tartalom független. Hát engem ez azért meglep: hiszen valamiről megy a diskurzus, nem? Jelen esetben az Információtudomány és média a XXI. században témaköréről. Az előadásban az atombomba témája jött fel példának, miszerint senki nem csatlakozik egy konnektivista tanulócsoporthoz ebben a témában, aki amúgy nem ért hozzá. De nálunk nem volt opció! És nem szakértő mindenki, sőt! Ez azért komolyan szül különbségeket, sőt, tanár értékű személyeket is „kitermel” a csoport. A konnektivizmusban az egyén maga méri előzetes tudását jobb esetben, és mérlegel, hogy kapcsolódik vagy nem? Vagy nem kell méri, mert tudáskonstruálás zajlik, és neki is lesz tudása? Ezt nem értem…

Formatív értékelés: maga az egész folyamat az. Igen, de egymást értékeljük, nem a tanár. Még visszajelzés sincsen, csak egy „ok” a nevem mellett. Mi merjük egymást értékelni? Komolyan visszajelzést nyújtunk (értelmező/porduktív kommentek)? Nem… Ennek oka lehet, hogy a kapcsolatok jelen esetben néha személyesek, néha meg nem? Hogy akit ismerek, annak azért nem merek produktív, esetenként kritikus megjegyzést tenni, mert ismerem, akit meg nem, annak meg azért? Vagy azért mert nem bízunk a saját tudásunkban? Vagy mégiscsak félünk, hogy mit lát a tanár? Annyira kíváncsi lennék, hogy ez egy igazi konnektivista csoportban hogy van…

Szummatív értékelés: ha nincsen, akkor nem hajtasz. Itt van – azért hajtunk? (Visszacsatolás a motiváció kérdéséhez.)

Veszély 1: netgenerációra várás.

Reakció 1: Valóban veszély:) Hiszen már a digitális kompetencia témakörben kifejtettük: a netgenerációra digitális eszközök rutinos használat talán jellemző, de a tudatos és hatékony ritkán. A netgeneráció lassan-lassan bekerül a felnőttképzésbe. Vajon aki azt jósolja, hogy másfél év múlva lehet tanuláselmélet, vagy akár paradigma a konnektivizmus, az a netgeneráció felnövekedését várja, vagy a hype-görbe tetejét?

Veszély 2: A skálafüggetlenség látszata. A túl kicsi csoportoknál áll fent ez a veszély. Skálafüggetlenség adódhat az egyes egyének szakavatottabbságából, vagy egyes egyének túlzott aktivitásából is. A lényeg: nincsen valódi egyenlőség.

Reakció 2: A KONNEKT csoport kicsi. A KONNEKT csoportban vannak szakértők. A KONNEKT csoportban vannak túl aktívak. Ez veszély? Az utóbbi kettő rám abszolút motiválóan hat, nem veszélyként élem meg. Rám nem veszély, de a konnektivista módszertanra igen (?). Hatékonyságot veszít a folyamat? Konnektivista szempontból lehet, szerintem abszolút nem. (Lehet, hogy ez nem az én „műfajom”?)

Veszély 3: Eltérő információáramoltatás: eltérő tartalom, eltérő intenzitás, redundáns és kevéssé releváns tartalmak megjelenése.

Reakció 3: Ennek eredménye, hogy nem születik új tudás – nincs tudáskonstruálás. Az előadást jegyzeteljük, nem vagy csak kicsit reagálunk, nem jönnek be új nézőpontok. Nem tudunk vagy nem merünk újat mondani? Nem lehet, hogy az előadás maga is erősen befolyásolja a témaheti munkánkat atekintetben, hogy ellentmondani mégsem merünk? Hogy a tanári szerepből közölt információt sokszor készpénznek vesszük (még akkor is, ha nagy arányban kérdéseket feszeget és nem egyértelmű állást foglal az előadás sem)?

Ez a bejegyzés kicsit előfutára volt a félév értékelésének… (amúgy is már mindjárt vége;)) Konnektivizmusról nem tudok most úgy beszélni, hogy ne higgyem azt, hogy én is részese vagyok. Pedig a veszélyek, kritikák alapján – nem nagyon vagyok részese. Azért nem, amiket elmondtam, leírtam reakcióként, vagy megosztottam a twitteren.

Fontosnak tartom zárásként megjegyezni, hogy az általam megfogalmazott kritikák (mint ahogy az előadás kritikái sem) nem a csoport munkája ellen szólnak. Magamat is a csoport tagjaként értelmezem minden megjegyzésemben, és a kérdéseket magam számára is éppúgy felteszem, mint aki szeretne jobban konnektivista lenni, s mint aki majd egyszer oktatásszervezőként talán találkozom ezekkel a veszélyekkel, kritikákkal, s akkor talán majd tudok rá válaszolni. Remélem, hogy a hét során a kommentekből választ kapok a kérdéseimre – hogy új tudás konstruálódjon.

Lesz-e forradalom? Információs társadalom és oktatás II.

Kognitív paradigma az információs társadalomban, a váltás még várat magára. Ez lehetne a konklúziója a hétnek (vagy azt is mondhatnám, hogy én itt ragadtam le). De nézzünk egy kicsit mögéje! Mi a paradigma, mi a kognitív paradigma, és mi a paradigmaváltás feltétele? Lehet-e az elearning paradigmaváltás? Miért nem tanuláselmélet még a konnektivizmus?

Nem érdemes úgy beszélni valamiről, hogy nem értjük. Azt gondolom, hogy az első bejegyzésemben én sok mindent nem értettem (legalábbis zavarosnak találtam), de legfőképpen a kapcsolatot nem az előadás tartalma (tanuláselméletek, dimenziók stb.) és az információs társadalom között. Weszely Orsolya bejegyzése volt talán az, mely a legjobban rámutatott a lényegre: az információs társadalomban más típusú tudásra van szükség, mint korábban, és ez a tudásról alkotott képet, illetve a tanítás-tanulás folyamatról alkotott képet is új dimenzióba helyezi. De elég-e ez egy új paradigmához? Az elméletek és a tanulási-tanítási gyakorlatok ha változnak is, nem olyan gyorsan, mint a tanulási környezetek, oktatást támogató technológiák, és nem is jelentenek teljesen új nézőpontot. Változás, újítás reform. De nem forradalom:)

http://bit.ly/JXDv3K

Tartja magát tehát a kognitív paradigma. Szedjük szét!:)

A paradigma görög eredetű szó, jelentése (szó szerinti): minta, összehasonlításra alkalmazott példa.

A tudományos életben a fogalmat Thomas Kuhn használta először az 1960-as években. A tudományos forradalmak szerkezete (Structure of Scientific Revolutions) című művében a paradigma szót következőképpen értelmezi: egy adott időszakban az adott tudomány művelői között kialakult és intézményesült közmegegyezés arról, hogy mi az adott tudomány tárgya, feladata, hol húzódnak a tudományosan érvényes illetve érvénytelen kérdésfeltevések közötti határok, továbbá, hogy mely feltételek mellett lehet valamely álláspontot egyáltalán tudományon belülinek elfogadni. (Lásd: itt).

Paradigmaváltás akkor következik be, amikor egyes anomáliák (tények) megmagyarázhatatlanná válnak a paradigmán belül. A paradigmaváltás tehát egy teljesen új szemléletmódot, látásmódot jelent. Új a kiindulópont, mások a hangsúlyok, az elvek és a szabályok, s ennek következtében egy új, szervesen összefüggő rendszer jön létre. Az új paradigmát gyakran nehéz felismerni, mert a tudomány képviselői szemében esetenként „sarlatánságnak” tűnik.

Kuhn úgy vélte, hogy a paradigmaváltás az érett tudományok fejlődési mintája – s itt elsősorban a természettudományokra gondolt. Ugyanakkor a társadalomtudományok képviselőinek nagy százaléka is magára vonatkoztatta a jelenséget, s korszakokat és forradalmakat keresett tudománytörténetének fejlődésében.

A kognitív paradigma minden olyan tudományterületen megjelenik, mely valamilyen módon a megismerési folyamatokkal foglalkozik, legyen az emberi, állati, gépi, molekuláris szintű vagy „globális”. Így például a biológia, a pszichológia, a filozófia, a nyelvészet, az antropológia és a számítástechnika területén is beszélhetünk kognitív paradigmáról.

A kognitív szemlélet lényege, hogy a megismerési szempontot helyezi előtérbe. Ez a nézet (szintén) az 1960-as években jelent meg, elsőként a pszichológia területén, majd más tudományágakban is. Az interdiszciplináris együttműködések eredményeként pedig nem sokkal később megjelent a megismeréstudományok gyűjtőszó. A kognitív szemlélettel vizsgálódó kutatók a megismerés egészével foglalkoznak (komplex módon): a tudás megszerzésének mikéntjével, a tudás keletkezésével, a tudás felépítésével, a belső folyamatok algoritmizálhatóságával.

A kognitív tanuláselméletek a közvetlenül nem megfigyelhető mentális tevékenységet kívánják tanulmányozni.

A Piaget-féle kognitív tanuláselmélet alapja, hogy a tanuló/az egyén állandó kölcsönhatásban él környezetével, egyrészt alkalmazkodik hozzá, a szervezet belső állapotának megváltoztatásával (akkomodáció), másrészt pedig igyekszik megváltoztatni magát a környezetet is (asszimiláció). A szervezet és a környezet közti „feszültségek”, állapotkülönbségek mindkét esetben kiegyenlítődnek, állandóan egy egyensúlyi állapot felé tartva. Az asszimilációs-akkomodációs folyamatok összefoglaló neve „adaptáció” (alkalmazkodás), mely a tanulás alapja. Piaget az információszerzés elsődleges motivációját az adaptációs folyamat egyensúlyra törekvésében jelölte meg: a kognitív fejlődésben késztetés jelentkezik a környezettel való interakcióra annak érdekében, hogy a kognitív funkciók állandó működésben legyenek. (Forrás: Wikipédia)

A kognitív tanulás a gondolkodás tanulása: az újonnan érkező információk feldolgozása, és a már meglévő ismeretekkel való összevetése, összekapcsolása.

Azt gondolom, hogy körbejárva a paradigma és a kognitívparadigma fogalmát, azt a kérdést kell feltennem: valóban forradalmi hangulat van? Valóban új paradigma van kialakulóban? Pléh Csaba írásában azt fogalmazta meg, hogy a kognitív paradigma létrejötte sem volt forradalmi, hiszen előtte nem nagyon volt egységes paradigma. Vajon az oktatás területén megjelenő elearning és egyéb „innovációk” magukkal hoznak egy teljesen újfajta szemléletmódot, ami paradigma értékű lesz?

Azt gondolom, hogy a kognitív szemlélet, a megismerés, a tanulás ez irányú értelmezése az információs társadalomban is helytálló. Új információ – összevetés az előzetes tudással – asszimiláció/akkomodáció/adaptáció. A tanítási-tanulási folyamatokban megjelennek új eszközök, megjelennek új módszerek és szerepek, de maga a folyamat, mint olyan, érzésem szerint nem változik (legalábbis ez eddig még nem figyelhettük meg igazán, ahogy az előadásban is elhangzott ez.) Bár a konnektivizmus, hálózati tanulás a következő előadás témája lesz, azt gondolom (előzetes ismereteim alapján) vagy az a hipotézisem, hogy ezen irányzat nem ér fel új paradigmával! (Nem szeretném leírni többet ezt a szót…) De mindennek fényében a „miért nem tanuláselmélet még a konnektivizmus” kérdést pihentetem még…

A kognitivizmus védekező álláspontja kapcsán merült fel a kérdés: hogyan értelmezi a kognitív szemlélet a közösségi tudást. Most én azt mondanám elsőre, hogy feltehetően sehogy – hiszen az egyén tanulási, megismerési folyamatait vizsgálja. De kérdem én, a közösségi tudáskonstruálás, mint olyan önmagában vizsgálható? Egyéni tanulási folyamatok mennek végbe. Akkor is, ha az egyént a csoport lendíti, ha általa új és új impulzusokat kap, akkor is maga tanul. Csoportban, de önállóan. Nem tudom, érthető-e mire gondolok? Az is lehet, hogy nem helytálló, amit mondok, írok…

A közösségi tudás jó példája a wikipédia és egyéb web 2.0-s eszközök. A gondolatom ezzel kapcsolatban a következő. Én írom a blogomat. Ezzel én tanulok, hiszen utána olvasok dolgoknak, értelmezem azokat, gondolkodom, elfogadok vagy elvetek. Én magam önállóan tanulok. Ezt közzé teszem, megosztom. De ez annak lesz tudás, aki veszi a fáradtságot, leül, elolvassa az írásomat, értelmezi, gondolkodik rajta, elfogadja, elveti, vitatkozik. Teszi ezt ő is önállóan, esetleg komentelünk róla egyet-kettőt-sokat. Közösségi tudás? Nekem megfoghatatlan. A KONNEKT csoport által létrehozott tudás is számomra megfoghatatlan. Van sok ember, együtt (?) dolgozik, sok ismeretet felhalmoz, bedob a közösbe. Ez a KONNEKT csoport tudása? Lehet. Az egyének mindegyikének a tudása? Lehet. De az is lehet, hogy bedobok valamit, de aztán ennyi. Én nem gondolkodom és tanulok. De az is lehet, hogy más bedob valamit, de én nem foglalkozom vele. Közösségi tudás… Megfoghatatlan… Tudás konstruálás? Értelmezésemben nem írja felül a kognitív elméleteket. A kognitív paradigma védekező álláspontja? Nem érzem a rizikó helyzetet, és a forradalmi levegőt…

Mindezek nyomán elgondolkodtam azon, hogy vajon mi az a társadalmi, gazdasági és egyéb irányból érkező elvárás, ami a csoportmunka, a közösségi tanulás és kooperáció szerepét ennyire hangsúlyozza, növeli? Amikor mindemellett él a tudat, hogy a saját tudásomat féltsem, ne osszam meg, cégek esetében: ne szivárogjon ki a konow how. Továbbá rengeteg szituációban egyénileg kell döntenem, problémát megoldanom. Miért nő mégis a közösség szerepe? S miért feltételezhető, hogy ez akár olyan erős is lehet, hogy paradigmát dönt? (Vagy tudunk még egyéb területeket felsorolni, ahol védekező állásponton áll a kognitív szemlélet?)

A korszerű tanulási környezet tervezésénél az előadás négy szempontot emel ki: résztvevő-központú, tudásközpontú, értékelésközpontú és közösség-központú. Azt gondolom, hogy a kognitív elmélet szerint alakuló tanulási folyamatok az első hármat kielégítik, a negyedik tekintetében bizonytalan vagyok (lásd két bekezdéssel feljebb).

http://bit.ly/JmnuI2

A paradigmaváltás tekintetében azt állapítottuk meg (vagyis Kuhn), hogy ha az anomália nem magyarázható, akkor fog bekövetkezni. Anomália lehet-e a közösség-központú tanulás? Paradigmaváltás lesz vagy „csak” reform a hálózati szemlélet elterjedése, az elearnig és az információs társadalom, digitális világ kínálta lehetőségek?

Azt hiszem még pontosan kétszer sikerült leírnom a szót, amit nem szerettem volna:)

Kíváncsian várom a holnapi előadást, lesz-e újabb a nap alatt, amit a témahéten vitatott és vizsgált elméletek nem tudnak magyarázni, de kell, hogy magyarázzuk őket. (Tényleg! Minden tény magyarázatra szorul?)

Információs társadalom és oktatás. Most még inkább csak ez utóbbi!

A mai előadáson előtérbe kerültek a tanuláselméletek, szám szerint három, név szerint a behaviorista, a kognitivista és a konstruktivista. Én szeretem a tanuláselméleteket – szeretek vitatkozni azok létjogosultságával. Gondolkodtam is azon, hogy ebből írom a szakdolgozatomat, de aztán nem. Szerintem kifejezetten érdekes vizsgálni, hogy a gyakorlatban hogy is van, ami az elméletben olyan jól hangzik. És az információs társadalomban (?) különösen érdemes „felülvizsgálni” a régi elméleteket, hiszen a tanulási és tanítási folyamatok nagy átalakuláson mennek át. Vagy nem?

Ismételten a kulturális változások felelevenítésével indult az előadás, a főemlősöktől (epizodikus kultúra), akiknél még nem volt tudásszerveződés a homo interneticusok hálózati kultúrájáig haladva, melyben a tudásszerveződés alapja az elektronikus kommunikáció. A prezentáción szereplő Komenczi Bertalan-féle táblázathoz egyetlen hozzáfűzni valóm van: az utolsó három sor (homo sapiens, modern ember és homo interneticus) a mai társadalomban egyaránt jelen van véleményem szerint.

Bár a kultúránkat kevéssé nevezném mitikusnak, de még ma is van jelentősége az elbeszélésen alapuló tudásszerveződésnek, gondoljunk csak a nagymamáktól és nagypapáktól vett „történelem órákra”. A modern kor tudásszerveződési formája a külső, rögzített tudás a formális oktatás egészét jellemzi – igen jelen van, akkor is, ha sokan azt mondják, nem éppen (vagy egyre kevésbé) van létjogosultsága. A hálózati kultúra és az elektronikus kommunikáció segítette tanulás jelenléte pedig nem kérdés – erről beszélünk hetek óta.

Ha igazán belegondolok, a három kultúra súlya a társadalmi tudatban, vagy akár az oktatási intézményekben egyáltalán nem azonos. A rögzített tudás szerepe még mindig igen nagy, talán ezért tartunk még midig a kognitív paradigma kifejtésének korszakában.

A kognitív tanuláselméletet megelőzte a behaviorista elmélet. Ki ne emlékezne Pavlovra és a kutyára, az operáns és a klasszikus kondicionálás elméletére. A tanulás alapja ezen elmélet szerint a bemutatás, a lemásolás, a megerősítés vagy a meg nem erősítés. Az egyén ebben az esetben egy nagy fekete doboz: mindegy mi van benne, a hangsúly a bemeneti és a kimeneti elemeken van, mindegy, hogy azok az egyénben (mentálisan) hogyan alakulnak.

A kognitivista elmélet ennél több: a gondolkodásra, a meglévő ismeretekre épít. Asszimiláció vagy akkomodáció útján újabb ismeret születik – összefüggésben a korábbival. Kérdés: de az előzetes ismeret hogyan születik? Csak a megfigyelés és az utánzás útján, nem?

A kognitivista elméletet a konstruktivista elmélet „követi”, mely a tanulást tudás-konstruálásként értelmezi, mely problémamegoldáson alapul. A tanulást csoportban, másokkal együttműködve tartja hatékonynak (én itt esek ki a dologból…), és elengedhetetlennek tekinti a szakértők megfigyelését és a mintakövetést.

Mindezek után kijelentettük, hogy paradigmaváltás akkor van, ha már a régi modell nem alkalmas a magyarázatra, és azt mondtuk (ahogy már fent is utaltam rá), hogy jelenleg a kognitív paradigma kifejtésének szakaszában vagyunk.

Két kérdésem van:

1) A tanuláselméletek a tanulási folyamatot máshogy értelmezik, máshogy tartják azt hatékonynak. De tulajdonképpen mindegyik tanulásról beszél: eddig ismeretlen dolog elsajátítása, ugye? És tanulás mindig volt. A tanulás változik vagy a tanítás, oktatás (irányítás)? A lehetőségek és az eszközök befolyásolják a folyamatokat (tanulást és tanítást egyaránt), de a lényeg ugyanaz…

Nos, én a jelenleg bemutatott tanuláselméletek, és tanulási folyamat értelmezések egyikére sem vetnék teljes mértékben keresztet. Kicsit konzervatív vagyok, és esetenként jobban ragaszkodom a jól bevált módszerekhez talán, mint azt kellene, és pedagógus sem vagyok. De azt hiszem, hogy vannak dolgok, amiket mindig is a behaviorista elmélet által bemutatott tanulási folyamattal tudunk modellezni. Például, hogy evés előtt és után kezet mosunk. Anya azt mondja, be is mutatja, és ha megteszem, megdicsér. Ezért megtanulom. (Persze utána megérthetem ennek valós szükségességét is, de három évesen nem elmélkedek a baktériumokról…)

2) Az előző gondolatmenet végéhez tartozik a második felvetésem: mindenki képes konstruktivista módon tanulni? Így a behaviorista vagy kognitív elmélet által ábrázolt folyamatok egyszer majd tényleg nem tudnak elegendő magyarázatot adni? Én például kifejezetten rosszul érzem magam egy csoportmunkában (konstruktivizmus által támogatott módszer), és elég jól viselem, ha bizonyos dolgokat nem magyaráznak meg nekem, hanem el kell fogadnom (nem vagyok könnyen megvezethető, nem ezt akarom mondani).

Megjegyzéseim talán tájékozatlanságot sugallhatnak. Nos, rengeteget tanultam már tanuláselméletekről, de valahogy sosem volt lehetőségem arra, hogy ezeknek a gondolataimnak hangot adjak. És most itt ez a remek lehetőség, hát élek vele (remélve, hogy választ kapok). Jé, vajon mégsem fogadok el mindent, csak mert mondják? (Vagy nem mindegy, ki mondja?)

A másik témacsokor, amihez szeretnék hozzászólni: a tanulás dimenzióinak integrált felfogása.

Az itt látható modell számomra nem egyértelmű: elemzem!:)

Élethosszig tartó tanulás – világos, ez az andragógia alapja. Az élet minden területét átfogó tanulás – világos. Koordinátarendszer: oké.

Értelmezési nehézségeim a felhők terén akadtak! Gyermekkorban (iskolaköteles kor előtt) a tanulás informális úton zajlik. Informális tanulás: olyan, sokszor teljesen észrevétlen mindennapos tevékenységek, amelyeknek elsődleges célja nem a tanulás, vagy önmagunk képzése, de amelyek során mégis sok ismeretet szerezhetünk, tudásunk alakul.

Az iskolaköteles korban a formális tanulás szerepe megnő (formális tanulás: szervezett, strukturált formában folyó ismeretszerzés, amely a legtöbb esetben valamilyen bizonyítvány vagy diploma megszerzésével ér véget), de az informális tanulás nem szűnik meg – nem is szűnhet, hisz a mindennapi tevékenységek állandó velejárója. Egészen egyszerűen nem tudatosul.

Amíg iskolarendszerű oktatásban (közoktatás vagy felsőoktatás) részt veszünk, a legnagyobb arányban formális úton tanulunk.

Az iskolarendszerből kilépve egyre többen választják a non-formális képzéseket saját ismereteik bővítésére. Non-formális tanulás: az oktatási rendszeren kívül (például egy vállalat által) szervezett, az egyén igényeihez jobban illeszkedő képzések, tanfolyamok tartoznak ide, amelyek a legtöbbször nem zárulnak széles körben elfogadott bizonyítvány megszerzésével. Az informális tanulás azonban emellett sem szűnik meg.

A problémát az egyes formákban szerzett tudás beszámítása és elfogadtatása jelenti. Az előzetes tudás beszámítása szinte csak dokumentumokkal történő igazolás esetén lehetséges, de még úgy sem egyszerű (kreditátvitel, modulok alóli mentesülés stb.).

A felhőket én teljesen összemosnám! Az egyén minden életszakaszában és az élet minden területén tanul informális módon. A non-formális tanulás a felnőttképzés területén a legjellemzőbb. A közoktatás és a felsőoktatás a formális oktatás területe – de az egyetemi lét korosztály tekintetében igen széles skálán mozog.

Szóval én olyannyira integráltan értelmezem a tanulási dimenziókat, hogy nem látok jól elkülönülő felhőket, és nem is értem a kérdést: lehetne-e felhő az (1) és a (4) dimenzió között? Ha más nem, az informális tanulás mindent mindennel összeköt! Most már csak a beszámítás lehetőségét kell stabil alapokra helyezni!

A mai előadásból két gondolatkört emeltem ki tehát: tanuláselméletek és tanulásdimenziók. Gondolataim esetenként felszínesek – ennek oka feltehetően az órán való „zavart” jelenlétem: se net, se konnektor, tulajdonképpen teljes nonkomfort, ami a témához való viszonyomat is teljes mértékben meghatározta. Szóval eldöntöttem, hogy legközelebb itthon hallgatok és jegyzetelek. És hogy a témahéten csak azért is alaposan utánajárok témának, és megszeretem!:) Addig is: érjétek/érjék most be ennyivel!

Átalakuló képzeteim - Internet, értékek, kultúra 2.

Három hete írtam utoljára. Az összesítő táblázat szerint már eleget kommenteltem és eleget tweeteltem, így már csak az van hátra, hogy a második bejegyzésemet is megírjam. A nagy igazság azonban az, hogy a téma a három hétnek köszönhetően kimerült (nekem legalábbis nagyon). Komolyan olyan dolgok jöttek már fel a bejegyzésekben és a hozzászólásokban, amiket nem is értek… Csak kapkodom a fejem.

A legnagyobb problémát pedig az szüli számomra, hogy valami miatt a fejemben az a nézet vált uralkodóvá, hogy az ismertetett kutatási eredmények internet és kultúra, internet és értékrend témában olyan eredményeket mutatnak, melyeknek talán semmi köze az internethez.

Forrás: http://bit.ly/ILYIk

Mi indította el bennem a gondolatot? Leginkább a sport és internet kapcsolatáról folyó hosszas eszmecsere, amiben én a netet csak bűnbaknak láttam. Aztán az a komment a bejegyzésem alatt, melyet egy szakavatottabb személy hagyott, miszerint ő sem "fetisizálná a reprezentatív mintát". Aztán az emlék, hogy mennyire nem találtam (minden igyekezet és számos megközelítés ellenére sem) tolerancia és internetezés közt a kapcsolatot előző bejegyzésemben. Szóval elhatalmasodott bennem a kérdés: vajon valós problémákat feszegetnek-e a kutatások? Vajon nem tévképzetek gyártóivá válnak azok is, ha felületesen értelmezzük őket? (És itt mondjuk a nagyon nagy népszerűségnek örvendő szerelem vagy sport témára gondolok...)

Mielőtt tovább mennék, szeretném leszögezni, hogy semmilyen kutatási eredményt nem szeretnék feleslegesnek kikiáltani, avagy annak hasznát, relevanciáját megkérdőjelezni! Egyszerűen csak gondolkodom… (tehát vagyok…)

Minden empirikus kutatás azzal kezdődik, hogy választanak egy nagy mintát. Esetenként ez reprezentatív. (Lehet ez kisebb, nagyobb, mindegy, reprezentatív.) Nekem már itt jön a baj: jó, de mire?

Reprezentatív az a minta, amely egy vagy több szempontból nagy pontossággal megfelel a sokaságnak, hűen képviseli azt. A kiválasztás véletlenszerű: a sokaság minden tagja azonos eséllyel kerül bele a mintába.

Egy sokaságnak azonban végtelen sok tulajdonsága van, mely egy komplex kutatásban a válaszadást befolyásolja. Tehát a mintavételi hibákon felül még számtalan bizonytalanságot okozó tényező lehet.

Amikor az internethasználat témájában országos, komplex kutatás készül, akkor viszonylag gyorsan kialakul egy reprezentatív minta (férfi-nő, kor, lakóhely, iskolai végzettség stb.). Az első, „bemelegítő” kérdésre (használ-e internetet?) adott válaszokat szépen tudjuk ábrázolni  az imént felsorolt  változók alapján.

De a következő kérdésekre: milyen fontos a szerelem, mint érték? kevesebbet sportol-e azóta, mióta internetezik? stb. adott válaszok vajon azzal vannak-e inkább összefüggésben, hogy a válaszadó az első kérdésre (használ/nem használ) igennel válaszolt (vagyis rendszeres internethasználó), vagy azzal, hogy nő, húsz éves, legmagasabb iskolai végzettsége nyolc általános és Budapesten él. Nyilvánvalóan sokkal inkább van összefüggés ez utóbbival, a kutatási eredmények elemzése során azonban sokszor ezek felett átsiklunk.

Hatalmas súllyal jelenik meg az internet a mindennapjainkban, sok esetben már-már nagy I-vel érdemes írni, hiszen annyira meghatároz. Sok mindenért Ő a hibás, sok dolgot Rá fogunk, vagy éppen Neki köszönhetünk. De most komolyan? Szerepének túlbecsülése vagy alábecsülése szerintem éppen úgy tévképzet, mint azok, melyeket mindez magával hoz.

Röviden szeretnék kitérni most egy internet-filozófiai szemléletre (csak mert én szeretem a filozófiát! sicc), mely talán egy új megvilágításba helyezi (de legalábbis több oldalról értelmezi) az internet szerepét.

Forrás: http://bit.ly/ITtUiG

Az internetet az internet-filozófia négy aspektusból vizsgálja (Forrás: Ropolyi: Internetfilozófia). Az első a technikai kontextus, melyben az internet nem más, mint számítógépek hálózata, funkciója az olyan emberi szükségletek kielégítése, mint a vásárlás, banki utalás stb. Ez a megközelítés Ropolyi László olvasatában szükséges, de nem elégséges, az internet ennél több.

A második a kommunikációs kontextus, mely az internetet a kommunikációs folyamatok aktív ágensének tekinti, melynek kiemelkedő funkciója a sajátos (nyitott és virtuális) emberi közösségek létrehozása.

A harmadik a kulturális kontextus, mely az internetet kulturális közegként értelmezi, a kommunikációs közösségeken túlmenően egy új létformát emleget: a hálólétet (és emellett a kiberkultúrát).

A negyedik az organizmus kontextusa, mely sajátos organizmusként tekint az internetre, mely az internet sajátos szerveződési elveit (pluralitás, töredezettség, individualizmus stb.) realizálja. (Akit ez a téma részletesebben érdekel, annak ajánlom figyelmébe Az Internet természete című könyvet vagy Ropolyi László kurzusait az ELTE TTK-n.)

Véleményem szerint azok a kutatások, melyek az internethasználat mértékét vizsgálják, elsősorban az internetre eszközként tekintenek (melyet vagy használunk, vagy nem, kommunikációra használunk vagy szórakozásra, naponta vagy csak ritkábban stb.), mégis olyan kérdéseket is feszegetnek, mint érték, kultúra, életmód. Ezért a kiemelkedő, befolyásoló szerep megállapítása, és ezért a felületes értelmezők esetében a divatos tévképzetek terjedése. Holott értékrend, életmód, kultúra tekintetében „általános” vizsgálat is van (korra, nemre, iskolai végzettségre stb.), és ezek az eredmények köszönnek vissza az internettel való összefüggés vizsgálatában is, ha a tények mögé nézünk. Tehát értelmezésemben az internet csak egy közbeiktatott tényező, melynek valós relevanciája ezen a szinten ritkán van!

Érdekes téma internet és kultúra viszonyának kapcsolata, de talán még érdekesebb a kiberkultúra mibenlétének vizsgálata: mennyiben más az, mint a tradicionális kultúra, mennyire bír modern vagy posztmodern sajátosságokkal. Azt gondolom, hogy ha elfogadjuk a hálólétet, mint a természeti és társadalmi létforma felett vagy mellett létező harmadik létformát, és hálópolgárokról beszélünk, akkor sokkal érdekesebb eme sajátos csoport kultúrájának a vizsgálata, de nem a tradicionális kultúrával összevetve, vagy azzal párhuzamot húzva.

Persze kérdés: beszélhetünk-e tradicionális kultúrától független kiberkultúráról? Azt gondolom, hogy fontos tény, hogy a digitális kultúra és a kiberkultúra nem ugyan az. A digitális kultúra az én értelmezésemben a társadalom digitális (internet- és számítógép használati) szokásait foglalja magába (így tradicionális kultúrától független nem értelmezhető), míg a kiberkultúra a digitális platformon zajló élet sajátos kultúrája, mely a hálópolgárok által formálódik (vagyis értelmezhető hagyományos kultúrától függetlenül).

Azt gondolom, hogy a kiberkultúrában talán teljesen mások az értékek, mint a tradicionális kultúrában. Fontos, hogy nem azt mondom, hogy egy hálópolgárnak nem fontos a család – hisz dehogynem az, Csepeliék kutatása is bizonyítja. Egyszerűen azt gondolom, hogy a kiberkultúra teljesen más értékcsoportokat hordoz. Gondolok itt például arra, hogy a közösség (online közösség, tanuló közösség stb., nem feltétlen baráti közösség!) értéke, vagy a tudás értéke jelenhet meg hangsúlyosabban, hiszen a család nem online létezik, a hálóléthez szorosan nem kapcsolódik.

Remélem, hogy érthető, mire szeretnék kilyukadni!:) Arra, hogy az internet új szokásokat teremtett meg, hozott magával: e-ügyintézünk, e-kommunikálunk stb. Ezek formálják, részben átalakítják a tradicionális kultúrát. Ebben az olvasatban lehet vizsgálni, hogy vajon tényleg van-e összefüggés aközött, hogy sportolok vagy internetezek, de szerintem ez viszonylag gyorsan megválaszolható: átalakuló szabadidős szokások vannak, de ennek nem feltétlen az internet az oka, és a legkevésbé sem olyan károsan, mint ahogy egyes divatos tévképzetek állítják.

Ugyanakkor az új szokások egy új létformát is teremtenek: a hálólétet a hálópolgárral. Ennek a létnek pedig sajátos kultúrája a kiberkultúra. Erre vonatkozóan születnek szabályok (pl.: netikett és e-etikett), új (?) értékek és hagyományok, ezeket azonban talán nem érdemes összemosni a tradicionalitással.

Azért nem, mert olyan ember sosem lesz, aki csak hálópolgár! Az egyénnek egyszerre kell élnie a hagyományos és a kiberkultúrában (már ha hálópolgár). Mondhatjuk, hogy de az egyén, ha itt is és ott is jelen van, akkor a két dimenzió összemosódhat, így a független vizsgálat talán nem helytálló. Erre én csak annyit mondanék, hogy ez vagy már pszichológia, és akkor ebbe nem mennék bele; vagy azt, hogy viszonylag gyorsan el tudom dönteni, hogy chatelek vagy dolgozatot írok, és az írásom stílusát ezek szerint hogyan változtatom; vagy a virtuális térben sportoló csoporttársaim bizonyára tudják, hogy a virtuális edzéstől nem fognak sportosak lenni. Vagy ez most túl bagatel?

Gondolatmorzsák tőlem a témahét végére ezek lettek volna. Összegezve az "üzenetem": az internet sok mindent megváltoztat, de az átalakuló életmódnak és az értékrendnek nem ez a legfőbb tényezője szerintem! (Gondoljunk a posztmodernre…)

Azt hiszem, vitaalapnak titulálhatom a bejegyzést!:)

Forrás: http://bit.ly/ITuhtD

Felhasznált irodalom: 

Ropolyi László (2006): Az Internet természete. Typotex, Budapest.