Y, bevándorló, hódító - talán...

Y generáció vagyok. 1989-ben születtem. Akkor még talán kevesen gondolták, hogy születési évem ennyire meghatározza majd a létemet – tudniillik, ha nem is digitális bennszülött, de digitális bevándorló leszek. Bár ha jobban belegondolok, igazán a határon vagyok, s így lehet, hogy már-már bennszülöttnek számítok? Vajon a korom, vagy a környezetem határozza-e meg inkább, hogy most hova is tartozom? Bejegyzésem végére talán azonosítani tudom magam!

A digitális bevándorló fogalmát Marc Prensky használta először 2001-ben, ugyanúgy, ahogy a digitális bennszülött fogalmát is. A digitális bennszülöttek Prensky megfogalmazásában „anyanyelvi szinten” beszélik a számítógép és az internet nyelvét, a digitális bevándorlók pedig ugyan nem születtek bele a digitális világba, de később, életük során valamikor, lenyűgözte őket, elfogadták és elkezdték használni a digitális világ új vívmányait, de „digitális bevándorló akcentusuk” megmaradt. (A bevándorló tanulása során alkalmazkodik környezetéhez, de fél lábbal azért a múltban él – nem az első gondolata az Internet csak a második.) (Forrás: Marc Prensky)

A digitális bevándorlók és a digitális nemzedékek csoportja azonban nem homogén!

A digitális bevándorlók csoportjának a számítógép és az internet még „csak” eszköz, nem vált kultúrájuk szerves részéve. De köztük is vannak olyanok, akik a „hódítók és felfedezők” csoportjába tartoznak, vannak azonban, akik kívül rekednek, nem igazán barátkoznak meg a lehetőségekkel. És persze van a középső csoport, a derékhad, akik a lehetőségekkel csak annyira élnek, amennyire az megkerülhetetlen.

A digitális bennszülöttek körében a csoportok szinte ugyanezek, csak más fogalmakat használunk: vannak a leszakadók, a csipegetők és vannak az új hódítók. 

Felvetődik a kérdés, hogyha majdnem ugyanazon csoportjellemzőkkel bírnak a derékhad képviselői és a csipegetők, a felfedezők és az új hódítók, a kívül rekedtek és a leszakadók, akkor valójában nem is csak a születési év határozza meg, hogy hova sorolódom, hanem a társadalmi és kulturális környezetem, a lehetőségeim, a viselkedésem? Melyik inkább? Természetesen (?) nagyobb eséllyel indul a digitális bennszülött a felfedezés útján, mint a bevándorló (kutatások bizonyítják is az életkorból fakadó különbségeket), de valójában a környezet jobban meghatároz, mint azt gondolnánk, azt hiszem.

Az előadásban szó esett a digitális bennszülöttek sajátos tulajdonságairól. Ilyenek az ingerfalása, a gyors információszerzésre való igény és képesség, a sokcsatornás figyelemre való képesség (multitasking), a sajátos érzelemkezelés (azonnal kimondom és megosztom), a bizonytalan időérzékelés (most mennyi időt is töltök el számítógép és/vagy internethasználattal?), a sajátos nyelvhasználat (rövidítések, emotionok), a hálózatosodás, az önálló tanulásra való képesség (érdeklődés alapon), a tudás sajátos értelmezése (ünnepi vs. hétköznapi tudás).

Ezen sajátosságok alapján az optimisták az mondják, hogy a digitális nemzedék asszertív, érdekérvényesítő, öntudatos, önálló és kezdeményező, toleráns, kíváncsi, kritikus, kreatív, önkifejező és érzékeny, együttműködő, sokcsatornás figyelem jellemzi, ingerfaló, mindig online üzemmódban él, azonnali visszajelzésre és jutalomra vágyik.

Ugyanezen sajátosságok alapján egy pesszimista úgy látja, hogy a digitális nemzedék agresszív, nárcisztikus, mozaikszerűen érett, türelmetlen, érdektelen, fogyasztó és plagizáló, kritikátlan, érzelmileg sekélyes, csak könnyű tartalmakat fogyaszt, elmagányosodó, figyelemzavaros, képtelen koncentrálni, felszínes, függő.

Természetesen az igazság valahol félúton lehet. De az elgondolkodtató, hogy az Y generáció önmagáról alkotott fogalomfelhőjében olyan fogalmak, asszociációk szerepelnek, mint buli, alkohol, felelőtlen, divat, szórakozás, lusta, nemtörődöm, meggondolatlan, beképzelt, tiszteletlen, buta, laza stb. Ezek a szavak és kifejezések talán a pesszimista meglátáshoz közelebb állnak. Akkor nem lehetséges, hogy az optimista túlzottan idealizál, a pesszimista pedig nem is áll annyira távol a realitástól? Miért ez a negatív kép önmagunkról? (T/1 – hisz én is Y vagyok…)

Ha továbblépünk azon, hogy ki mikor született, s ezáltal melyik nemzedék tagja, akkor érdemes megvizsgálni azt, hogy ki mire használja az internetet! Csepeli György és Prazsák Gergő 2008-ban végzett kutatásának egy kérdése azzal foglalkozott: mire használják az internetezők az internetet. A válaszadók ötvenhét tevékenység közül választhattak. A válaszok alapján hat főkomponens rajzolódott ki: informálódásra, üzleti szolgáltatások igénybevételére, ügyintézésre, kommunikációra és tanulásra, web 2.0 eszközök használatára, szórakozásra. A végzett tevékenységek és azok rendszeressége alapján Csepeliék öt felhasználói típust különböztettek meg: rejtőzködők, informálódók, tanulók, befogadók és extenzív felhasználók.

Az extenzív felhasználók csoportja az, mely körében alig akad olyan tevékenység, amelyet ne végezne online. Korosztályukat tekintve a 30-39 évesek dominanciája a jellemző a csoportban, lakóhely tekintetében többségében fővárosiak. A befogadók többsége 40-49 éves, lakóhely tekintetében inkább városiak, az internetet csak eszközként használják. A tanulók csoportjában a 17-29 évesek dominanciája érzékelhető, lakóhely tekintetében főként megyeszékhelyen és városban élnek. Az informálódók közt többségben vannak az 50 év felettiek és városi lakóhellyel rendelkezők. A rejtőzködők közt többségben vannak a 15-17 évesek, akik használják az internetet és a számítógépet, ne nem aknázzák ki annak valós lehetőségeit. (Csepeli és Prazsák, 2011. 70-82. o.) Ez a besorolás úgy ítélem, hogy árnyaltabb picit, mint a korábbi. Szűr korosztály szerint, mégis rámutat arra, hogy a digitális bennszülött lét nem feltétlen jelent valós, hatékony, mások számára is értéket közvetítő internethasználatot – sőt!

A digitális nemzedék léte nem megkérdőjelezhető. Az egyes besorolások reprezentatív kutatások által alátámasztottak – kevéssé vitathatók. Az előadás utolsó három kérdése azonban továbbgondolandó!

Hogyan lehet az oktatást ezekhez a sajátosságokhoz illeszteni?

Jelen előadást követte a Távoktatás és elearning kurzus harmadik előadása, mely keretében elhangzott, hogy a technológia olyan gyorsan változik, hogy az arra reagáló, azt kihasználó oktatásmódszertan kialakítására szinte nincsen idő. A gondolat szerintem átemelhető ide! A jelenleg iskolapadban ülő digitális bennszülöttekre általánosan jellemző a gyors információszerzés igénye/képessége, az ingerfalás stb. Ugyanakkor Csepeliék besorolása szerint többségük a rejtőzködők csoportjába tartozik – használja az internetet, de nem használja ki. Akkor az iskolának lehet egyrészt feladata a rejtőzködők „átléptetése” legalább a tanulók csoportjába. Másrészt a jellemzőket figyelembevevő, azokhoz alkalmazkodó oktatási módszerek kidolgozása, alkalmazása (a gyors változások ellenére legalább kísérleti szinten). Lehet ilyen a konnektivista tanulás, az elearning szerepének erősítése részfeladatokban stb. Ám úgy vélem, hogy ha a második feladat (hatékony módszertan) meg is valósul, az akkor sem lehet sikeres az első feladat (felkészítés a tanulói létre) nélkül. De az is lehetséges, hogy a kettő párhuzamosan is megvalósulhat. Még egy tyúk-tojás probléma?

Kinőhető-e a digitális bennszülöttség?

Ha valaki digitális bennszülött, az lehet leszakadó, csipegető vagy hódító. Az első kettő szerintem kinőhető, a második nem. A kor előrehaladtával az internethasználat hatékonysága nő, a cselekvéseket a tudatosság egyre inkább jellemzi, a leszakadóból csipegető, a csipegetőből haladó használó lehet. (Lsd. korosztályi sajátosságok extenzív és rejtőzködő csoportoknál.) Ugyanakkor nem csak a valós értelemben vett „kinövés” játszik szerintem, hanem a szemléletváltás is (ismételten), ami nem korhoz (növekedéshez) kötött. A harmadikból (hódító) azért nem lehet kinőni véleményem szerint, mert ennek a csoportnak pont az a sajátossága, hogy az internet számára már nem csak eszköz, hanem a kultúrája része. Amennyiben ez így van, akkor az évek során még inkább erősödik hódító jellege. (A kezdő kérdésről nekem ilyen asszociációim támadtak. Ha rosszul értelmezném, kérlek, javítsatok, hogy jó irányba gondolkodhassak!:))

Mire figyelmeztetnek a különböző típusok?

Leginkább arra, hogy mindenki másra használja, és máshogy használja a számítógépeket és az internetet. Ezt a kérdést össze lehet kapcsolni az oktatás sajátosságaira vonatkozó kérdéssel – pl. érdemes differenciálni, egyénre szabott tanulási utakat biztosítani.  És vissza lehet kapcsolni az előző előadáshoz is (Az információs társadalom), s így figyelmeztet arra is, hogy még nem mindenki él információ alapú társadalomban (kívül maradtak, leszakadók).

A fentiek alapján én azt hiszem, azon túl, hogy Y generáció vagyok, digitális bevándorlónak tekintem magam, és ezen csoporton belül (jelen tantárgynak köszönhetően) egyre inkább a hódítók csoportját erősítem. Hogy kinövök-e ebből és belenövök-e egy másik csoportba, hát…. a válaszom egy határozott talán!

Válasz: Azt hiszem nem is fogunk...

Eltelt az első hét. Megint írnom kellene egy hosszú-hosszú, és mindenek előtt tartalmas bejegyzést. A frusztrációm nagyobb, mint valaha. De komolyan. Azt hittem, hogy ez könnyen fog menni. Azt hittem, hogy majd a hét során ért sok-sok impulzus, a minden irányból érkező információk közt utat török magamnak, olvasok a neten és olvasok a könyvekben is, és majd teljesen világos lesz számomra (da legalábbis jó sok nézőpontot megismerek), hogy akkor hogyan is van, vagy nincs az információs társadalom, és majd több kutatást is megismerek a jelenség társadalmi és gazdasági következményeivel kapcsolatban. A lehetőség adott volt. Az elhatározásokat tettek követték: olvastam, kutattam, kommenteltem, utánanéztem, vitatkoztam, most mégis itt állok (ülök), és azon gondolkodom, hogy a legfontosabbat nem sikerült elsajátítanom: a tudatot, hogy nem fog sikerülni mindent feldolgozni. (Innen a frusztrációm…)

Na de mindennek ellenére nekiveselkedek, és összefoglalom, hogy mit tanultam. Mert, hogy tanultam, ez nem kérdés.

Először is megtanultam, vagy kezdem megtapasztalni, hogy milyen konnektivista csoportban tanulni. A konnektivizmus definíció szerint (a Wikipédia szerint, csakhogy stílszerű legyek) tanulóközpontú, irregulárisan szerveződő tanulási forma, mely a tanuló autonómiáján és spontán tudáscserén alapulva már nem hierarchikus, hanem sokirányú, decentralizált és sokcsatornás; a kollaboratív tanulásra ösztönözve kibontakoztatja a tanulói kreativitást. Nohát ezt a csoportunk (KONNEKT) egy heti működése abszolút alátámasztja. Tanulóközpontú, néha még a tanári irányítást is alig érezzük. Bár vannak a csoportban a témában jártasabb, s ezáltal „oktatóibb” szerepet betöltők és „igazi” oktatók is, alapvetően mindenki egyenlő. A tanuló autonómiája abszolút megvan – magam döntöm el, hogy mikor miről írok (nagyjából), mihez szólok hozzá, miről tweetelek és így tovább. Önállóan osztom be az időmet (persze ha sikerül) – nyugtatva magam, hogy mindenkinek huszonnégy óra egy nap! (Mégis úgy érzem, mintha lenne, akinek több lenne (lehet ő a virtuális tér más idődimenziójában létezik…)) A spontaneitás pedig az előzőekből következik…. Bár azért ha kritikus akarok lenni (márpedig általában az vagyok), akkor el kell gondolkodnom rajta, hogy a csoportbeli viselkedések mennyire őszinték (spontánok)? Gondolok itt arra, hogy ha nem is kötelezően, de egy kurzus teljesítése múlik azon, hogy hogyan működünk együtt, kollaborálunk egymással. A csoport működése (jelenleg) természetesen nem megkérdőjelezhető! Egy hét távlatában pedig két opció van, vagy tovább nő a lelkesedés és egyre motiváltabbá válunk, vagy elfáradunk és feladjuk… Majd az idő igazol/válaszol...

Az idő, ami az információs társadalom legnagyobb értéke. Idő, ami alatt információt kell befogadnunk, szelektálnunk, feldolgoznunk, megosztanunk (remélem nem hagytam ki semmit), mely tevékenységek végzése által (főleg ha az viselkedésünk részévé is válik) válunk tudatos információs társadalombeli állampolgárokká. És ezzel el is jutottam az első óra és a témahét központi témájához (bár a hatalmas információáradatban és különböző látásmódokban és asszociációkban már ezen témához történő visszatalálás is nehézkes): az információs társadalomhoz, annak gazdasági és társadalmi következményeihez.

Először felmerült a kérdés bennem, hogy miért is tanulunk mi andragógusok információs társadalomról, mi köze mindennek az andragógiához. Ámde viszonylag gyorsan vált tisztává a kép, miszerint az élethosszig tartó tanulás (lifelong learning – ahogy felénk mondani szokás), vagyis az andragógia alapja az információs társadalom alapvető követelménye. A kapcsolódás egyik pontja tehát ez. A másik az információs társadalom fejlett technológiai eszközeinek kihasználása, alkalmazása az oktatásban, a felnőttképzésben (lsd. konnektivista facebook csoport, blogbejegyzések írása, tweetek megosztása stb.). A kérdés tehát nem kérdés többé – ciki, ha andragógusként ezeket a dolgokat nem ismerjük.

Na de kétkedő egyetemi hallgatóból és andragógusból vissza az információs társadalomba. Előző bejegyzésemben megfogalmaztam a kérdést, miszerint már információs társadalomban élünk, vagy csak fogunk? Az információs társadalmat sokan sokféle módon definiálják, írják le, melyek közül csak néhányat emelnék ki.

 A tudásipar fogalmát 1962-ben F. Machlup vezette be. Peter Drucker (1969) amellett érvelt, hogy a materiális javakon alapuló gazdaság és a tudáson alapuló gazdaság között létezik átmenet. Daniel Bell számára az egyes szolgáltatásokat és magát az információt előállító munkavállalók száma képezi egy társadalom információs karakterének indikátorát. Lyotard (1984) amellett érvelt, hogy a tudás a termelés fő erejévé, és egyben árucikké vált, mely hozzáférhető a laikusok számára is. Toffler is amellett érvel, hogy az információs társadalom gazdaságának központi erőforrása – egyszerű szóval, ami széleskörűen összefoglalja az adat, információ, szimbólum, kultúra, ideológia és értékek fogalmait – a cselekvő tudás. Manuel Castells információ technológia paradigmájában az információ mellett a hálózati logika áthatósága, rugalmassága és konvergenciája a központi elem.

A fenti bekezdésből vastaggal szedtem azokat a gondolatokat, melyekről úgy vélem, hogy a jelen társadalmi állapotot is meghatározzák. Véleményem szerint jelenleg vagy egy átmeneti társadalmi állapotról beszélünk, és/vagy be kell látnunk, hogy a társadalomnak lehet egy információs karaktere, egy-egy kisebb-nagyobb közösség (egymástól függetlenül, vagy egymással kapcsolódva) magát információ alapú közösségnek mondhatja, de egész társadalmakra ez az állapot nem lesz jellemző!

A tudás és információ árucikké válása nem kérdés. A kérdés inkább az, hogy az információs társadalomban is árucikk-e a tudás? A hozzáférhetőség és a megosztás (wikipédai, ustream stb.) nem jelenti-e az árucikk-forma háttérbe szorulását?

A cselekvő tudás és a hálózati logika fogalmi hálót összekapcsolnám. Az „új” technológiákat nem elég ismerni, azokat használni is tudni kell, ezek valós alkalmazása azonban egy teljesen új egyéni hozzáállást és szemléletmódot igényel – ezt nevezném én hálózati logikának. Nagyon tetszett Csepeli György azon megfogalmazása, hogy az információs társadalom valahol ott kezdődik, hogy az internet elveszti technológiai újdonságértékét, és összekapcsolódik a kultúrával. Úgy vélem, hogy ha az internetre, mint olyanra nem kifejezetten tekintünk már újdonságra, azért vannak bizonyos elemei, szegmensei (SecondLife, Ustream, Twitter stb.), melyek még technológiai újdonságok és nem a kultúránk részei. Ha ismerjük is őket (hallottunk már róla), de nem használjuk, akkor az még bizony nem a kultúránk része. S így az információs társadalom körülvesz minket, de mi nem élünk benne…

Kell-e nekünk (nekem) az, hogy információ-alapú közösség tagjai (tagja) legyünk (legyek)? Van az a bizonyos társadalmi nyomás – ezzel lehet szembe menni. Sokak szerint nem nagyon érdemes, én azért szoktam. Aztán vannak a virtuális térben már jól mozgó és működő (az internetet már nem eszközként, hanem a kultúra részeként értelmező) ismerőseim, akik azt mondják, gyere, csatlakozz, jó lesz, szükséged van rá. Mondjuk úgy, ez egy közösségi nyomás. És akkor van az, hogy most amúgy követelmény is hogy váljak egy ilyen közösség tagjává (jó tudom, nem teljesen kötelező… csak ha már elkezdtem, akkor… szeretném végigcsinálni). Azért a zárójeles megjegyzésem talán mégsem annyira zárójeles! Ugyanis a hangsúly szerintem azon van, hogy én magam változok-e, döntök-e, részt veszek-e. A nyomás lehet, hogy ott van, de a nyomás nem tud teljesen átalakítani. Ebből két dolog következik. az, hogy a digitálisan elmaradt társadalmak, közösségek számára nem valószínű, hogy a digitálisan fejlett társadalmak tudnak megoldással szolgálni. A másik, hogy a most talán nyomás hatására alakuló KONNEKT csoport tagjai hogy fognak viselkedni a félév lezárása után.

Bejegyzésem talán kicsit szkeptikusra sikerült. Ennek hátterében az áll, hogy a hét folyamán a témát már annyira körüljártuk, hogy néha már ugyanazok a dolgok köszöntek vissza, mégis annyi mindent nem sikerült valóban feldolgoznom. Elméleti szinten rengeteget tanultam információs társadalomról, közösségről, bizalomról, értékekről, tudásról stb., gyakorlati szinten pedig az időmenedzsmentről. Van hova fejlődnöm (ha akarok… ha túl akarok élni J)!

Most információs társadalomban élünk, vagy csak fogunk?

A szó: információs társadalom asszociációk sokaságát indítja meg minden egyetemistában, így bennem is. Olyan szavak jutnak eszembe, mint feldolgozhatatlan mennyiségű információ, tudás, ismeret, hálózatok, megosztás, rugalmasság, hatékonyság, naprakészség, online jelenlét és még sorolhatnám. Az első Információtudomány és média a XXI. század elején óra végére az információs társadalmat kicsit másképp látom, kicsit megkérdőjelezem a létét.

Az információs társadalom esetében egyértelmű tény, hogy a központban az információ áll. Mit értek információ alatt? Az információt sokan sokféle képen értelmezik, én olyan adatokat, tényeket és híreket (tudást és ismeretet) értek alatta, melyek szükségletet elégítenek ki, melyek az ismeret/tudáshiányt csökkentik. Az információs társadalom alapja, de nem legnagyobb értéke, hiszen az az idő. Tehát építünk valami olyanra egy társadalmi modellt, ami végtelen sok, fizikailag teljes mértékben és száz százalékban feldolgozhatatlan, ez az információ. A feldolgozás során a legnagyobb érték az idő, ami viszont véges. Vagyis sosem lesz annyi időm, hogy eleget tudjak, és mondhassam: mindent tudok…

Az információs társadalom fogalmát az órán Farkas J. nyomán így határoztuk meg: „… a társadalmi szervezet sajátos formája, amelyben az információ termelése, fogalmazása, alkalmazása a termelékenység és a hatalom alapvető forrásává válik.” A tudás, az információ a hatalom forrása. Ez így is van, halljuk mindenhol régóta. De azt a szemléletet kevesen tudhatjuk magunkénak (én is még csak tanulgatom – lásd megosztott google dokumentum jegyzet), hogy a tudást meg is kell osztani. Saját tudásunk megosztása által mi magunk ugyanis nem leszünk kevesebbek, de a közösség több lesz általa, és hosszú távon mi magunk is nyerünk, hiszen a közösség az átadott tudást és információt tovább fejleszti (már ha a közösség többi tagjára is jellemző az információs társadalomban elvárt magatartás). A közösség tudása mindig több, mint az egyének tudásának összessége (ezt is régről tudjuk már…). Ez utóbbi szemlélet, miszerint ne csak fogyasszunk, és magunk számára termeljünk tudást, hanem osszunk meg és „szolgáltassunk”, kevéssé elterjedt a mai társadalomban, Magyarországon legalábbis egészen biztosan kevéssé jellemző. De maradhatunk a mikrokörnyezetünknél is, egyetemi körben sem általánosan jellemző az „önzetlen” tudás (jegyzet, tankönyv stb.) megosztás. Ez esetben beszélhetünk-e valósan információs társadalomról, ha az alapvető feltételeknek kultúránk, viselkedésünk nem felel meg? Valóság-e az információs társadalom vagy csak egy vágyott állapot? Most élünk benne vagy majd csak fogunk?

További kérdést, problémát vet fel a kulturális késés ténye, miszerint a technológiai fejlettség jóval előrébb jár, mint azt a társadalom, a kultúra fel tudja venni. Ma megtanulom használni például az online mind mapping programot, de holnap már lehet, hogy ennél modernebb eszköz áll rendelkezésemre ahhoz, hogy gondolataimat rendszerbe szedjem. Az idő problémája itt is jelen van, karöltve a kultúrával. Van-e időm megtanulni, hogyan használjam ki az infokommunikációs lehetőségeket? Vagy mire megtanulom, tudásom már elavult lesz? Persze válasz a folyamatos tanulás és önképzés. De válasz lehet az is, hogy nem kell nagyon megtanulni, használni kell. Válasz lehet az, hogy szelektálni kell. Mindenesetre szemléletet kell váltani, fel kell venni a tempót, de bele kell törődni: sosem fogok mindent tudni!

Információs társadalom, kommunikációs társadalom – miért az íráson és szövegen alapuló kommunikáció, miért nem videó, hangfelvétel, képek stb. – merült fel a kérdés az órán. Ezt továbbgondolva: a szakdolgozatomat neveléstörténeti (dualizmus kori nőnevelés) témában írom. Vajon lenne-e relevanciája ebben az esetben egy videó felvételnek vagy hanganyagnak? Kevéssé tudom elképzelni… Továbbá jellemző rám, hogy ragaszkodom az íráshoz. Erősen él a tudatomban a mondás: a szó elszáll, az írás megmarad. (Felvételről van szó, rögzíztett hanganyagról, tudom. De mégis.) Visszakereshetőbb, könnyebben és gyorsabban feldolgozhatóbb. Az az álláspontom (és persze ezzel vitázzon, aki nem volt jelen offline a mai előadáson), hogy a jegyzetemből (amit amúgy gépen, megosztott dokumentumban írtam) sokkal gyorsabban írok blogbejegyzést, mintha még egyszer végighallgatnám a megosztott előadást. Egyszerűen azért, mert gyorsabban keresek benne, gyorsabban átfutom (nem csak azért, mert az enyém). Szemléletváltás kérdése ez is. E téren még nem léptem előre…

Wikipédia effektus. Felborzolta a kedélyem, hogy mennyire igaz, hogy inkább nem használjuk (sőt kritikával illetjük a wikipédia szócikkeit), minthogy jól megszerkesszük. A szerkesztéssel időt és energiát (melyek a legnagyobb értékek az információs társadalomban) spórolnánk hosszú távon. A szerkesztéssel tudást osztanánk meg – ahogy ezt egy valós információs társadalomban kellene. Mégsem tesszük. Itt van egy felület, mely célja/funkciója szerint kollaboratív felület, együttműködésre épít. De ezen célnak/funkciónak nem nagyon felel meg annak következtében, hogy nem tudatos információs társadalombeli állampolgárokként viszonyulunk hozzá. Kérdés tehát ugyanaz, mint fent: beszélhetünk-e ma információs társadalomról?

Még mindig Wikipédia. Közösségi tartalommegosztás. Azt már fent jeleztem, hogy nem szívesen szerkesztünk bele egyes szócikkekbe, nem osztjuk meg az általunk helyesnek vélt tudást az internet többi használójával. Ha rászánunk időt, hogy szerkesszük, és más átírja, azon pedig megsértődünk (?). Ennek oka, hogy azt gondoljuk, amit leírunk, az úgy van: általános igazságot vélünk kijelenteni. Holott az a jó elmélet, ami megkérdőjelezhető, a teljes igazságot soha nem érjük el! A konnektivista szemlélet, vagy a tudatos információs társadalombeli állampolgári viselkedés széleskörű elterjedése a Wikipédia reformját jelenthetné. Lehet ez realitás?

Társadalmi versenyképesség, munkahelyteremtés az információs társadalomban. A Second Life-ban és egyéb virtuális térben történő munkavégzés a család, a magánélet és a munka (nem beszélve a szabadidő) teljes összemosódásához vezethet. Az információs társadalom jelenthet versenyképességet, jelenthet új munkahelyeket, ezért van egy széles közeg, aki az előbb említett negatívumok ellenére is ennek terjedését támogatja. De egyre több olyan fórum van, mely éppen a munka és magánélet közti egyensúly megteremtésének fontosságára hívja fel a figyelmet, amúgy rugalmas munkahelyek és atipikus foglalkoztatás által. Szerintem ez egy igen nagy ellentmondás. Teremtsd meg egy olyan munkavégzési forma által az egyensúlyt, ami amúgy még jobban elmossa a határokat, mint bármilyen tipikus munkaforma. Megéri-e? Jó-e ez nekünk? Kivitelezhető-e? Mit mond az, aki így dolgozik? Milyen munka végezhető ebben a formában? Ami nem, miért nem?

Ökológiai előnyök. A fekete-fehér háttér és a projektor viszonyáról, valamint a számítógép alapanyagainak hiánycikké válásáról, mint ökológiai probléma, előny/hátrány nem nagyon értekeznék. Ami azonban mindenképpen provokatívan hatott rám: mi az, amit érdemes megosztani, hiszen a feleslegesen megosztott tatalom is pazarlás lehet. Ki szűr? Első körben én, aki megosztom. Lehet, hogy attól más nem lesz több, hogy megosztom a facebookon, hogy mit vettem délután. De lehet, hogy ez valakit mégis érdekel – megvan az a köre az ismerőseimnek, akiknek a kíváncsiságát (szükségletét) elégítem ki a megosztott információ által. Feltehetően ezt a kört egy impulzív gondolatom az információs társadalomról nem érdekli, de a Konnekt csoport tagokat (talán) igen. Így aki olvas, ő is szűr. Hatékony megoldás a Google+, ahol a köreimet oszthatom, és nem kell mindenkivel mindent megosztanom, így nem pazarolok… (Persze ez egy egyszerű és gyors válasz, a téma továbbgondolást igényel…)

Internet, mint forrás – csoportszerveződés. Kérdéseim a fenti gondolatfelhők nyomán: Belépni a csoportba vagy nem belépni (megosztás vagy fogyasztás)? Létrehozni a csoportot vagy nem létrehozni (idő és energia problémája)? Jobb csoportban vagy egyedül jobb (információkeresés, kurrens információk)? Megosztani a csoporttal vagy nem megosztani? Egyéni érdek vagy közösségi érdek? Miért vagyok a facebookon csak hat csoport tagja? (És ebből egyet hoztam létre én…)

Lokális élmény vagy megosztás? Ókori példa – egy másik kurzusról. Odüsszeia. Odüsszeusz hallotta a szirének énekét, de az élményt nem tudta megosztani. Más nem hallhatta, nem hallotta, elképzelni sem tudta, milyen az ének. Odüsszeusz élménye máris kevesebb. Megélte, de nem oszthatta meg. Ma már amit megélek, azonnal megoszthatom. Az élmény közös lesz azokkal, akikkel megosztom, tudunk róla beszélni. Az egyéni élmények összekapcsolódnak és közösségi élményekké válnak. (Két dolog: 1. Persze ez nem azt jelenti, hogy nekem elég a barátnőm Kínáról készült fotóit megnéznem, vagy a Google Earth-on megnézni Kína utcáit ahhoz, hogy Kínáról élményt szerezzek, de a fényképek benyomást jelentenek, élményalapot, közös pontot hoznak létre. 2. Odüsszeusz pedig nem csak eszköz híján nem tudta megosztani az élményt.)

Az első előadás olyan kérdéseket feszegetett, melyekkel már sok fórumon szembe találkoztam. Azt is gondolhatnám, hogy erről a témáról már nem lehet mit beszélni. De lehet. Jóval mélyebben, mint azt eddig tettük valaha… Sok kérdésem van a bejegyzésben, amire keresni fogom a választ a héten szakirodalmakban, interneten, blog bejegyzésekben. És mennyi téma hangzott még el, amihez nem fűztem most kommentárt, de a második bejegyzésemben talán majd kitérek rá.

Azt feltételezem, hogy a második bejegyzésem (témahét második fele) is számos kérdést fog tartalmazni, hiszen az újabb és újabb ismeretek újabb és újabb kérdéseket szülnek… Frusztrál egy kicsit… De a szemléletem, jelentem átalakulóban! Kezdem elfogadni, hogy annyi információ van/lesz körülöttem, aminek feldolgozása teljes mértékben, száz százalékban, lehetetlen lesz…

Félelem és veszélyek – kíváncsiság és lehetőségek

Alig pár napja kaptam csak meg a tematikát újdonsült tantárgyamhoz (t.i. Információtudomány és média a XXI. században), és vettem fel a fonalat a követelmények teljesítésének terén, máris számos követőm lett a twitteren, több állandó olvasóm lett a blogomon (bár még nagyon nem volt mit olvasni), és jómagam is számos blogbejegyzést olvashattam konnektivista csoporttársaimtól. Ezen bejegyzések egyik csoportja megijesztett, másik része megszólalásra késztetett, harmada pedig csak tovább fokozta a kíváncsiságomat.  

Jómagam az első – „csak” tematika megbeszélő – előadás első fél órájában voltam csak szkeptikus és rettentően megriadt (köszönhetően annak, hogy otthon már előre spannoltam magam, hogy én erre nem… képtelen vagyok...). Majd amikor jött a kérdés: „Ki lépett már be a facebook csoportba? És ki az, aki bent is marad ezek után?” – fenntartva hagytam a kezem. Hogy miért?

Mert próbáljuk ki! Mert lehetőség van benne! Mert olyan terét tapasztalhatom meg a tanulási lehetőségeknek, amiket eddig még nem, amire eddig azt mondtam – áh, ilyet nem is lehet! Semmi értelme! Miért gondolkodtam így? Mert az egyetemen ez eddig (és a közoktatásban is tizenkét évig) ezt sugallták felém – kontakt óra kell!

És akkor jött a Titanicos hasonlat (Tanár Úr után szabadon) – aki nem szállt be mentőcsónakba (mert azt hitte, a hajó nem süllyedhet el), az meghalt. Mi már tudjuk, hogy rosszul döntöttek. Mi már máshogy döntenénk. Ezért is döntök úgy, belépek a KONNEKT csoportba, és legalább megpróbálom – aztán lehet, hogy elvérzek!

Félelmem a karakterszámoktól. Igen talán ijesztő. De mindig írás közben jön meg az étvágy, és végül is egyetemen vagyok vagy mi. Igen lehet tartalmat közölni három sorban is, lehet gondolatokat elindítani ötszáz karakterben is. Csak itt nem ez a követelmény. De semmi nem kötelező! Ez egy lehetőség! Ha vállaltam – akkor csinálom! Mert arra van időm, amire szeretném…

Félelmem a virtuális tértől, a veszélyektől, az elidegenedéstől (ha nem is kifejezetten ezen órán keresztül, hanem hosszú távon). Okkal észlelhető, hogy a valóságészlelés szempontjából a számítógép-használat kritikus tényező, mert komplexen és differenciáltan hat a felhasználó megismerési folyamatira, és ezért, mint olyan, igen sok veszélyt rejt magában. A virtuális terek logikája pedig átlépi a valóság korlátait, a távolságok közi egyidejűség megteremtésével a földrajzi helyhez kötött tevékenységek kereteit kitágítja, és a „közönséges halandók” is lehetőséget kapnak arra, hogy a tér és idő feletti kontrollt megszerezzék. (Talyigás (szerk.): Az Internet a kockázatok és mellékhatások tekintetében) A hangsúlyt én itt is a lehetőségre tenném…

Haladni vagy nem? Digitális generáció vagy nem? Nos, én elvileg már majdnem az vagyok... Vagy a határán vagyok… Mindenesetre eléggé le vagyok maradva azt hiszem (most regisztráltam csak a twiterre és most hallottam életemben először a Second Life-ról, RSS olvasót sem használtam még, és webináriumot sem csináltam még soha). Na de majd most, most megtanulom – vagy legalább megpróbálom!

Eddigi egyetemi pályafutásom alapján minden nagy lélegzetvételű dolgozatomat (OTDK, szakdolgozat stb.) neveléstörténeti témából írtam. Azon korokról írtam, amikor még az analfabetizmus (nem a digitális analfabetizmus!) volt a legnagyobb probléma hazánkban. Akkor a kor haladó gondolkodói azt mondták: nem az a szégyen, ha valaki nem tud írni és olvasni. Az sokkal inkább, ha nem is akar megtanulni! Ez a mondat van a fejemben most. Meg van az a Titanicos mondat is (lsd. fent) – van az a pont, hogy a süllyedő hajót el kell hagyni! És még egy mondtat, hogy nagyon ciki, ha majd az andragógus zavarban lesz tizenkét év múlva, mert nem tud virtuális térben oktatást szervezni! Ezek a szösszenetek éppen eléggé borzolják a kedélyemet és spannolnak arra, hogy elkezdjem, hogy ne kívülről formáljak véleményt, hanem belülről tudjam meg: milyen konnektivista csoportban tanulni!

Amiért elkezdem....

Utolsó éves andragógia MA szakos hallgatóként az Információ és médiatudomány a XXI. században című kurzus előadásaival kapcsolatban vetem majd online papírra gondolataimat. Kicsit azért,mert kötelező, kicsit azért, mert érdekel a téma, kicsit azért, hogy más is beleláthasson, esetleg tanulhasson, hozzászólhasson és együtt gondolkodhassunk tovább... Hiszen ez a konnektivizmus lényege, vagy nem?