Speciális szükségletű személyek oktatása az információs társadalomban 1. (gyors reflexió)

Ma a „választott” téma került előtérbe. De hogy ezt mi választottuk volna, arra nem emlékszem. Azt tudom, hogy nem volt túl nagy az ötletelés, mi legyen az utolsó órán. Hát ez lett: Digitális eszközök a speciális szükségletű (fogyatékos) személyek oktatásában. Hogy jó lezárás-e ez? Nem foglalok állást (bár ez is sokat sejtet.) Digitális eszközök? Volt már téma. Oktatás? Volt már téma. Esélyegyenlőség? Volt már téma. Differenciálás? Volt már téma. Speciálisan a fogyatékosok helyzete nem került korábban előtérbe. Most igen. 

http://www.pscsystem.hu/kepek/t_1akad2.jpg

Esélyegyenlőség, akadálymentesítés (fizikai és inforkommuikációs), speciális igények kielégítése, integrálás. Olyan témák ezek, melyek manapság minden nap, és minden fórumon szóba kerülnek, és amelyekről minden embernek van véleménye. Nekem is. Alapvetően nem a Taigetosz oldalán állok és dobálom le az embereket, ilyenről szó sincsen. Valóban azt gondolom, hogy a speciális célcsoportok számára is biztosítani kell a megfelelő, igényeikhez igazodó hozzáférést. És azt látom, hogy ez azért többségében működik is: könyvtárakban, munkahelyeken, oktatási intézményekben stb. (Jó mondjuk néha elmosolyodom a nagyon meredek rámpákon – nesze neked akadálymentesítés.) Az oktatás terén történő integráció tényét/lehetőségét kérdőjelezem meg: hatékony-e? Kinek a valós igényére válasz ez? A fogyatékos személynek? A nem sérült személyeknek? Mindkettőnek? Egyiknek sem, csak valami „felső hatalomnak”?

A fogyatékos személyek életében a digitális szakadék elsősorban hozzáférési típusú – hangzott el az előadásban. Vagyis nincsenek meg a megfelelő eszközök ahhoz, hogy az egyén bekapcsolódhasson egy digitális eszközökkel támogatott oktatási folyamatba. Ugyanakkor azért a hozzáférési szakadéknak esetükben is vannak olyan szegmensei, mint motiváció, igény, korábbi rossz tapasztalatok, zárkózottság stb. Lehet-e mindezeknek hátterében a fizikai/infokommunikációs akadálymentesítés hiánya? (Úgy értem, hogy korábbi hátrányos helyzetből fakadóan lesz az egyén elzárkózottabb a digitális lehetőségekkel kapcsolatban.) Természetesen azt gondolom, hogy használati-szakadékok is vannak körükben (ugyanúgy betartoznak a lemaradók, élharcosok stb. kategóriákba), mint ahogy az egész társadalomban, de nem kezdem az egészet elölről…

Felmerült annak a kérdése is, hogy vajon a Prensky által definiált digitális bennszülött csoportnak lehet-e tagja fogyatékos személy? A válaszom kettős:

1. Prensky meghatározásában ez „beleszületettséget” jelent, ma mindenki beleszületik. (Az más kérdés, hogy azt már a félév során többször körbejártuk, hogy ez talán az egyik legfelszínesebb besorolása a digitális/nem digitális nemzedéknek.) Vagyis egy fogyatékos személy is beleszületik. Igen, lehet bennszülött.

2. Az első válasz végéhez kapcsolódva: aki a bennszülött kategóriába születik bele, azok mindegyikére sem vonatkoznak azok a jellemzők és tulajdonságok, mint amiket Prensky ismertet. Miért lenne ez fogyatékos személyek esetében más? Nehezebb megtanulni a használatot? Lehet. Alapvetően nem ismerem az eszközöket, azoknak ergonomikusságát, de talán úgy van kifejlesztve, hogy annak használatának megtanulása egy fogyatékos személy számára nem sokkal nehezebb, mint mondjuk nekem megtanulni egy sima gép használatát (persze, ha minden igényekre szabott lehetősége adott!).

Szóval szerintem lehet bennszülött-tulajdonságokkal rendelkező, sőt, tudatos digitális-állampolgár is bármelyik fogyatékos személy. Hogy hogyan sajátítja el az ehhez szükséges kompetenciákat?

Integrált vagy differenciált oktatás.

1. Azt gondolom, hogy a speciális igénye sokkal inkább kielégülhetnek olyan tanulási környezetben, mely tényleg igényeire van szabva (igen differenciált módon). Akkor is, ha egy iskola akadálymentes!

2. A pedagógus/gyógypedagógus azt gondolom ég és föld, más szakma. Nem lebecsülendő, vagy elítélendő az a pedagógus, aki ódzkodik az integrálástól. Azt gondolom, az esetek többségében azért ódzkodik, mert nem lett felkészítve ilyen esetekre. Miért nem? Mert erre a gyógypedagógus lett felkészítve. Azt pedig, hogy egy iskola, ahol integrált oktatás zajlik, minden fogyatékos tanuló mellé biztosítson megfelelő szakembert – hát nincs annyi pénz a földön szerintem.

3. Elfogadás a társadalomban úgy lehetséges, ha a gyerek ezt elsajátítja az alapfokú oktatásba. (Azt hiszem így szólt egy tweet az óra alatt.) Nos azt gondolom, hogy igen, de ennek nem az osztályterem a színhelye. Vannak nagyon elismerésre méltó kezdeményezések atekintetben, hogy hogyan találkozzon egymással sérült és ép gyerek, hogy hogyan tanuljanak meg segíteni egymásnak, hogy hogyan kell együtt élni a társadalomban, teljes értékű tagként. Igen, ezeknek van helye! Ezek kellenek, mert szerintem is ciki, ha állunk a zebránál egy vak ember mellett, és nem tudjuk, hogyan segítsünk neki, pedig esetleg szeretnénk.

Felmerült a speciális tudás vagy elfogadó attitűd kérdése. Melyik a fontosabb a fogyatékos személyek oktatása során. (Ez kicsit kapcsolódik az előző 2. pontomhoz.) Több gondolat:

1. A kompetens pedagógus (legyen „sima” vagy gyógypedagógus) esetében ismeret (tudás), attitűd és érték nem válik el, egyszerre kell, hogy jelen legyen. Nincs fontosabb, vagy kevésbé fontosabb, ha a tanítási-tanulási folyamat hatékonyságát maximalizálni szeretnénk.

http://bit.ly/Jfb2a9

2. Ha gyógypedagógus: azért megy erre a pályára, mert feltehetően az attitűdje adott. Persze azt csak remélni lehet, hogy a szükséges ismereteket is elsajátítja. De azt gondolom, hogy az tudja igazán hivatásának tekinteni ezt a munkát, akinek megvan az attitűdje hozzá. (És a hivatás nem csak a gyógypedagógus esetében fontos.)

Mit tapasztalok a felnőttképzés terén? Számos képzési programot írtam már. Ezek kötelező része a speciális igények megjelenése, kielégítésének megvalósulása. Kivétel nélkül benne volt, hogy a képzés teljesen akadálymentesített (hang, vizuális anyag, fizikai környezet stb.). Ez lehetne jó jel is, nem? Hogy mit tesz az oktató, amikor tényleg szembe találkozik egy fogyatékos résztvevővel? Nem tudom. Én valószínű nagyon zavarban lennék, és félnék, hogy nincsenek meg a megfelelő kompetenciáim ahhoz, hogy megfelelően tanítsam.

Sajnos azt gondolom, hogy kevesen tudjuk helyén kezelni a témát. Azt gondolom, hogy esetenként kevesek az ismereteink (nekünk, nem sérült embereknek), esetenként el is zárkózunk attól, hogy tanuljunk többet a helyzetről, és megismerjük ezt, segíteni akarunk, de félünk, hogy elrontjuk. Én is valahol ezen kétségek között lavírozom… Erősen… Talán mert nem volt még élményem, saját tapasztalatom? Talán. De még egyszer mondom: nem vagyok előítéletes. A társadalomban mindenki egyenlő esélyekkel kell, hogy éljen! És a digitális államban is:)

Első gondolatok a záró-témahétre. Frissen, gyorsan, röviden és tömören!