Egyenlő, esély, elfogadás, lehetőség, reflexió (cím helyett címszavak)

Az elmúlt hét talán minden eddiginél nehezebb volt – nem azért mert az utolsó, hanem a témája miatt. A fogyatékos személyek oktatása került a középpontba, különös tekintettel az IKT eszközhasználatra. A téma mindenkiből érzelmeket váltott ki, a beszélgetés a KONNEKT csoportban messze elkanyarodott attól, ami az előadáson elhangzott, a hangsúly az elfogadásra került. Bejegyzésem ez alkalommal is inkább impulzív, mint reflektáló, inkább kérdéseket feszegető, mintsem megoldásokat kínáló.

Azt gondolom, nem véletlen, hogy az elfogadás kérdése került a középpontba a héten, hiszen az elfogadó légkör megteremtése nélkül nincs értelme lehetőségekről beszélni. Az elfogadást azonban nem mindenki tartja sajátjának.

Picit olyan ez a téma is szerintem, mint mikor arról beszélgettünk félév elején, hogy a pedagógus le van maradva, nem rendelkezik digitális kompetenciákkal, nem veszi észre, hogy a tanuló elhalad mellette. Akkor bátorkodtam megfogalmazni, hogy sokan azt hiszik: igen, én tudom, hogy mit kéne máshogy (legyek akár bankár, zenész vagy andragógus), és tudom, hogy mit csinál rosszul a pedagógus. Vagyis azt gondolják sokan: értenek a pedagógus szakmához. Pedig nem. Vagy ha igen: miért nem csinálják? Hiszen kívülről mindig könnyebb.

Picit ezt érzem a jelen témahéten is. Beszélgetünk olyanról, amihez/amit sokan nem értünk: fogyatékos személyek életéről. Sokan alkottunk véleményt arról, hogy hogyan kéne őket oktatni, integrálni vagy felkészíteni a munkaerő-piacra. A hiba talán abban volt, hogy mindezt nem úgy adtuk elő, hogy „az én véleményem az, hogy…” (és nem róluk, hanem magamról), hanem úgy: „szerintem nekik az lenne a jobb, ha…”

Ahogy a fogyatékos személy is elmondhatja a véleményét, érzéseit és igényeit, úgy mi is megmondhatjuk. Azt gondolom, hogy bár nem szép/nem elfogadó hozzáállás az, hogy „márpedig az én gyerekem nem fog olyan iskolába járni, ahol fogyatékos gyerekek is vannak”, de neki is (az illető szülőnek) joga van ahhoz, hogy ezt az érzését kifejezze, igényét kielégítse. Mindent el lehet mondani, csak nem mindegy, hogy hogyan.

http://bit.ly/Jnyzeh

Az egyik blogban felmerült, hogy milyen érdekes jelenség, hogy andragógusként nem a fogyatékos felnőttekkel foglalkoztunk, hanem a gyerekek, a közoktatási színterek kerültek a központba. Ennek egyik oka szerintem az, hogy az előadás is ezt a korosztályt emelte ki, a másik, hogy az oktatás itt kezdődik (formálisan ugye, mert a családon azért több múlik!) – és ennek a szintnek a milyensége komoly befolyással bír a felnőttoktatásra is. Harmadsorban azért, mert sokan szülőként jelennek meg a csoportunkban, negyedszer pedig azért, mert a „pedagógiához mindenki ért” (:D sicc!) De akkor én most szeretnék egy kicsit elvonatkoztatni a gyerekektől, a közoktatástól, és a felnőttoktatás, valamint a munkaerő-piac oldaláról megfogni a témát.

Felnőttképzést csak képzési program alapján lehet indítani ma Magyarországon. Bár a 2001. évi CI. törvény 16 §-a a képzési program kötelező részeként nem jelöli meg a fogyatékos személyek igényeinek figyelembevételének rögzítését, de ha a képzési programot a képző akkreditáltatni szeretné, a 24/2004. (VI. 22.) FMM rendelet 15 §-ának g) pontja szerint köteles ezzel kiegészíteni a dokumentumot („a képzési program meghatározza a bekapcsolódás és részvétel feltételeit, a fogyatékosságból eredő speciális igények figyelembevételének módját és a képzési folyamat részletes leírását”).

Nos persze ez szép. De a FAT nem vizsgál tartalmat – csak formát. Vagyis ezen szakaszba akár az is bekerülhet, hogy a képző intézmény nem veszi figyelembe a speciális igényeket, és nem biztosítja a képzés akadálymentességét semmilyen formában. Sőt, az is lehet, hogy a szép esélyegyenlőségi szöveg beillesztésre kerül az adott szövegdobozba, a valós tárgyi feltételek azonban nem állnak mögötte. (Zárójelben jegyzem meg, hogy egy helyszíni ellenőrzés azért okozhat meglepetést, ha bebizonyosodik, hogy nincsenek meg a jelzett tárgyi feltételek!)

Sajnos nem tudok gyors kutatást végezni arra vonatkozóan, hogy az országban keringő akkreditált képzési programok közül melyik, mit tartalmaz erre vonatkozóan, és hogy a „papír mindent elbír” elven túl, mi valósul meg a valóságban. Tehetnék olyan megjegyzéseket, hogy remek a helyzet, mert ahol eddig jártam, ott minden klappolt. És tehetnék olyat is, hogy nem, nagyon rossz a helyzet, abszolút nincsen lehetőség a bekapcsolódásra. Azt gondolom, hogy egyik és másik is szélsőséges tévképzet lenne. A realitás talaján kell állni. Azt gondolom, hogy tényleg a központi fogalom (és ezt legutóbb is írtam) az esély. Az esély mindenkinek! Az, hogy él-e vele, az legyen az ő dolga. Azt gondolom, hogy természetessé kell válnia annak, hogy van aki gyalog megy, és van akik kerekesszékkel. Van akinek van a kezében egy fehér bot, vagy éppen hallókészüléke van, és van, aki szemüveges, van aki meg nem. Mindannyian a célcsoport tagjai. (Persze jegyezzük meg: vannak olyan szakmák/képzések, ahol szükséges bemeneti feltételeket szabni, és a megkötés nem mindig esélyegyenlőség ellenességet jelent!) Ja, hogy a természetesség-állapota utópiának tűnik? Hát most mit mondjak. Talán igen. De a nagy szavak és szövegek meg nem érnek semmit, ha nincsenek mögötte tettek. Vihetjük a zászlót az esélyegyenlőséggel, az integrációval, de a személyes példák és a hitelesség nélkül ezek semmit nem érnek.

Mondanám azt, hogy teljesen felesleges erről a témáról beszélni. Erre lehet mondani, hogy az struccpolitika volna. Szerintem nem. Nem azért nem beszélek erről a témáról, mert azt gondolom, hogy nem fontos. Hanem azért, mert azt gondolom, hogy esélyegyenlőséget nyomni százezerrel éppen azt a célt éri el, hogy mind jobban bebizonyítjuk: nincsen. Persze lehet, hogy ha nem beszélünk, akkor sincs – bizonytalan dolog ez.

Na de elkalandoztam. A felnőttképzés kapcsán eszembe jutott még egy dolog. Az elmúlt években számos esélyegyenlőségi képzés jelent meg a felnőttképzési piacon. A képzések célja általában a megváltozott munkaképességű személyek alkalmazásának támogatása, a szakemberek felkészítése erre a feladatra, a befogadó munkahelyi kultúra megteremtése. Kicsit bizonytalan vagyok ezeknek a képzéseknek a hasznosulásával kapcsolatban. Egyrészt jó, hogy van, hogy felkészít, hiszen többször említettük: nincs meg hozzá a megfelelő kompetenciánk (tudást értettünk alatta talán sokan, pedig valószínű nem csak az hiányzik…). De tényleg felkészít? Vagy a képzési piac csak jól kihasználja annak lehetőségét, hogy egyre több helyen kötelező esélyegyenlőségi munkatárs alkalmazása, illetve hogy a munkahelyek kedvezményhez jutnak, ha megváltozott munkaképességű személyt alkalmaznak?

http://bit.ly/KYXG1a

És akkor a foglalkoztatás. Volt szerencsém részt venni két éve egy az atipikus munkavégzést népszerűsítő kiemelt uniós projekt (TÁMOP 1.3.1.) megvalósításában. Számos nagyvállalatnál végeztünk felmérést, melynek célja többek közt az volt, hogy feltárjuk, hogyan lehet a megváltozott munkaképességű személyeket úgy alkalmazni, hogy az a munkavállaló és munkáltató számára is ideális legyen (munkakör, munkaforma). A felmérések alapján azt mondhatom, hogy alapvetően nem a befogadással volt a „probléma”, hanem az atipikus munkavégzéssel (tegye ezt megváltozott vagy nem megváltozott munkaképességű személy). A részmunkaidő esetén a veszélye annak, hogy egy teljes munkaidős előnyben van, a távmunka során, hogy nem tudom ellenőrizni stb. Vagyis: ebben az esetben az atipikus munkavégzés kultúrája hiányzik szerintem hazánkban. 

Azt hiszem, hogy ezekkel az információkkal szerettem volna még kiegészíteni a korábbi gondolatmenetemet. Nagyon remélem, hogy az üzenet „átmegy”!

De mielőtt kitenném a pontot utolsó bejegyzésem végére, nem tudok nem visszakanyarodni picit a konnektivizmushoz (bocs!), és ebből a szempontból reflektálni a hétre!

Szerintem nagyon „érdekes” helyzetet szült, hogy az előadás megtartója is bekerült a KONNEKT csoportba újonnan, és komoly komment harcokat vívott velünk. Az elmúlt két hétben a konnektivizmus volt a fókuszban, és hosszan beszélgettünk arról, miért nem jó, ha a tanár tanárként megjelenik az oktatási folyamatban. Azért, mert a „mellérendelő” viszonyok megszűnnek, és alá-fölérendeltség alakul ki. Az előadó uralkodó álláspontjának nagy nyomással történő megjelenése az alárendelt személyeket (csoporttagokat) komolyan befolyásolhatja, a tudás konstruálásának folyamatát megakaszthatja. Talán ez a téma, és ahogyan megfogtuk, amúgy sem rejti magában a tudáskonstruálás lehetőségét (haha – a konnketivizmus nem jó mindig és mindenhol:)), mégis remek példa volt arra, hogy egy féléve működő, csoportnorma szerint tanuló közösség (majdnem konnektivista tanulócsoport) hogyan tud szétesni egy központi, felülről (és kívülről) érkező „hatalom” hatására. Mert azt hiszem, ez nem csomópont volt. (Mondom mindezt amellett, hogy néha talán érdemes volt a szélsőséges megszólalásokat jelezni és ezért köszönet!)