zárszó a jelennek, nyitány a jövőnek

A-nak,

a következő konnekt csoportnak,

és azoknak, akik olvastak és dolgoztak velem

Elterveztem, hogy nem írok záró bejegyzést, mert minek, ráadásul a nagy fekete pontot is kitettem már. Mit összegezzek, mikor már a konnektivista témahéten összegeztem. De ma hazaértem a félévzáró, értékelő beszélgetésről, aminek akkor lett vége, mire a beszélgetés végre elkezdődött, és ennek eredményeképpen sok összegző gondolat maradt a fejemben. Továbbá mikor bekapcsoltam a gépemet, az egyik csoporttársam e-mailje várt, hogy tanul a jegyzeteimből és olvassa a blogomat (=készül a vizsgára), és milyen jó így tanulni, és nem írok-e egy záró bejegyzést. Hát akkor írok, karakterek számolása nélkül (eddig sem számoltam:))!

Ha visszatekintek az első bejegyzésemre, akkor azt hiszem elmondhatom: nyitott voltam. Nem féltem a karakterektől, a ustreamtől és a fogalomtérképtől, vagy csak nem írtam le (mert szerintem ez ciki!). Ha igényeltem is, hogy tanítsák meg nekem, hogyan használjam ezt a sok web 2.0-s eszközt, utólag azt mondom: jó, hogy nem tették és jó, hogy nekem kellett… Mindig is önfejű és önálló voltam, és azt gondolom, hogy a kurzus során használt eszközök, módszerek nem taníthatók. Csak tanulhatók… Szóval Te, ki nyitánynak olvasod a bejegyzésemet: „no para”, nézz utána, tapasztald meg, légy nyitott – és ne hagyj fel minden reménnyel:) (Még ne!! ;)

A kurzus során tíz témahét volt. Volt eleje és volt vége. Volt ritmusa és volt tartalma. Azt gondolom, hogy ez a hossz ideális volt. Gondolhatjuk, hogy pont mire belejöttünk, akkor lett vége. Szerintem éppen ez a jó! A kurzus célját leginkább abban látom (de lehet, hogy a teljesítésem hibás volt), hogy tanuljam meg használni az eszközöket, sajátítsam el az információs társadalomban elfogadott és elvárt szemléletet, tanuljak meg digitális állampolgárként tanulni. Ennek a „folyamata” volt a kurzus. Megtanultam a végére tanulni, használni az eszközöket, és talán digitális állampolgári szemléletet képviselek – vagyis elértem a célt. (Lehet, hogy a tananyagból nem tudnék levizsgázni…)

A tartalom: azt gondolom ez is nagyon ideális volt. Korábbi bejegyzésemben vitattam, hogy szerintem a konnektivizmus nem tartalomfüggetlen, vagyis nem alkalmazható minden témában. De ebben a témában (Információs társadalom és média a XXI. században) igen. Ehhez mindenki hozzá tud szólni, mert van alaptudása (vagy remélhetőleg megalapozott véleménye), tud miből építkezni. A téma tíz hét alatt talán nem kimeríthető… Én azt gondolom, hogy első körben mindenképpen! 

Irányítás, vezetés: azt gondolom, hogy egy csoport sosem lesz teljesen önirányító. Egy csoport mindig kitermeli magából a vezetőt, az irányítót, ha nem kapja meg. Egy konnektivista csoportban is kell, hogy legyenek ilyen személyek. Az inspirátorról már sokat értekeztem: ki lenne jó, ki nem, ki volt, ki nem. Azt gondolom, hogy egy formális oktatási környezetben nagyon nehéz megtalálni az ideális személyt. A tanár, mint inspirátor – borzasztó lett volna. Hiába törekszik a tanár partneri viszonyra a hallgatóval, a formális oktatási rendszerben messze még a cél. Egy hallgató nyakába nem lehet ekkora felelősséget akasztani azt hiszem. Talán ha a csoportban több külső tag is megjelenik, akkor lett volna esély jó inspirátort találni. Külső tagoknak azonban híján voltunk. Miért? Nem tudom, milyen volt a marketing. Nem tudom, hogy vajon a téma megnyerő-e vagy inkább a módszertan, és kinek mi lehet inkább motiváló atekintetben, hogy csatlakozzon.

A külső tag meddig külső? Amíg nem csatlakozik. Utána csoporttag. A csoportnak a heterogenitását növeli. Korábban azon az állásponton voltam, hogy a módszertan talán homogén csoportban (egyező előzetes tudás mentén) jobban alkalmazható és működtethető, de a kurzus végén, tapasztalva a külső szem jelenlétét, ezt cáfolom. Részben. Nekem hatalmas lendületet adott, hogy Kulcsár Zsolt olvasta egy-két bejegyzésemet és hozzászólt (fontos azonban hozzátennem, hogy külső személyként tudni kell úgy hozzászólni, hogy az előrevivő legyen és helyénvaló legyen!), hatalmas lendületet adott, ha olyan emberek elismerését vívta ki magának egy-egy bejegyzésem (és ezzel én magam is talán), akikre felnézek, vagy akiknek véleménye számít. De az is nagy lendületet adott, ha olyan vitákba keveredhettem bele, ahol objektív (!!! és ez nagyon fontos!!!) érvek ütköztek egymással, valós tudás épült és vélemény formálódott. Azt hiszem, nekem ezért érte meg a csoportba csatlakoznom!

A csoportról: azt gondolom, hogy bár megfogyatkozott a létszám (2/3-os leszakadás), a kis csoportban is szelektáltam. Nem azért, mert nem volt időm, hanem mert nem volt mindenhol információ. Azokat a blogokat szerettem, és azokhoz szóltam hozzá, ahol volt önálló gondolat, ahol nem az órai jegyzet(em) köszönt vissza. Ha a gondolat/vélemény bizonytalan is, de saját, akkor arról van mit beszélni. A szakirodalmat kritikusan kell nézni, reflektálni kell rá. Csak így lehet tudást építeni. Ja, és hogy ez a tudás közös-e? Szerintem nem. Segítünk egymásnak a tudás építésében, de nem közösségi tudást viszünk magunkkal, hanem egyéni tudást (mely jó esetben képességekkel, készségekkel és helyes attitűddel párosul).

Sajnáltam, hogy a ustream előadások megcsúsztak (amúgy én is), és hogy ezzel kapcsolatosan már nem alakultak ki beszélgetések, talán kevesen is hallgattuk egymást. Idő fogytán? Csak felmerült ez az átkozott ELEFÁNT. Azt gondolom, hogy ennek a kurzusnak az elején hoztunk egy döntést: igen vagy nem. Ha vállaltad, akkor csináld! Időd pedig arra van, amit szeretnél… Lehetnek ezek sallangok és rózsaszín mondatok, és lehet azt is mondani, hogy mit beszél egy huszonhárom éves nappalis. Nem szeretnék bemutatkozni…

De meggondolandó, amit Kovács Ilma említett, hogy a tavalyi csoport sokkal inkább egy posztgraduális képzés részeként javasolná ezt a kurzust. Vagyis még jobban kitolná? Persze lassan az Y-generáció jut oda, de jelenleg ezen képzésekben inkább x-ek vannak jelen. Bár én azt gondolom, a konnektivizmus nem korfüggő. A konnektivizmushoz érettnek kell lenni, kritikusan kell gondolkodni, önállóan kell tudni dolgozni (mert ez nem az a csoportmunka…) és hatékonyan kell tudni menedzselni az időt. Ha ez megvan, akkor pedig nyitott módon bele kell vágni! 

 

A kerekasztal beszélgetésről hazafelé jövet először játszottam el a gondolattal, hogy csatlakoznék a legközelebbi konnekt csoporthoz. Az egy év múlva lesz. Hát majd meglátjuk. Inspirátorként? Nem merném vállalni. De megosztanám a jegyzeteimet. Újra írnék-e blogot ezen témákról? Hát nem. De jó lenne, ha mondjuk hivatkoznának a blogomra:) Olvasnék és kérdeznék. És lehet, hogy ez egy-egy bejegyzés elkészítéséhez is kedvet adna. Ha a blogom egy év múlva újraéled, akkor az azt jelenti: ismét vettem a bátorságot:)

Egyenlő, esély, elfogadás, lehetőség, reflexió (cím helyett címszavak)

Az elmúlt hét talán minden eddiginél nehezebb volt – nem azért mert az utolsó, hanem a témája miatt. A fogyatékos személyek oktatása került a középpontba, különös tekintettel az IKT eszközhasználatra. A téma mindenkiből érzelmeket váltott ki, a beszélgetés a KONNEKT csoportban messze elkanyarodott attól, ami az előadáson elhangzott, a hangsúly az elfogadásra került. Bejegyzésem ez alkalommal is inkább impulzív, mint reflektáló, inkább kérdéseket feszegető, mintsem megoldásokat kínáló.

Azt gondolom, nem véletlen, hogy az elfogadás kérdése került a középpontba a héten, hiszen az elfogadó légkör megteremtése nélkül nincs értelme lehetőségekről beszélni. Az elfogadást azonban nem mindenki tartja sajátjának.

Picit olyan ez a téma is szerintem, mint mikor arról beszélgettünk félév elején, hogy a pedagógus le van maradva, nem rendelkezik digitális kompetenciákkal, nem veszi észre, hogy a tanuló elhalad mellette. Akkor bátorkodtam megfogalmazni, hogy sokan azt hiszik: igen, én tudom, hogy mit kéne máshogy (legyek akár bankár, zenész vagy andragógus), és tudom, hogy mit csinál rosszul a pedagógus. Vagyis azt gondolják sokan: értenek a pedagógus szakmához. Pedig nem. Vagy ha igen: miért nem csinálják? Hiszen kívülről mindig könnyebb.

Picit ezt érzem a jelen témahéten is. Beszélgetünk olyanról, amihez/amit sokan nem értünk: fogyatékos személyek életéről. Sokan alkottunk véleményt arról, hogy hogyan kéne őket oktatni, integrálni vagy felkészíteni a munkaerő-piacra. A hiba talán abban volt, hogy mindezt nem úgy adtuk elő, hogy „az én véleményem az, hogy…” (és nem róluk, hanem magamról), hanem úgy: „szerintem nekik az lenne a jobb, ha…”

Ahogy a fogyatékos személy is elmondhatja a véleményét, érzéseit és igényeit, úgy mi is megmondhatjuk. Azt gondolom, hogy bár nem szép/nem elfogadó hozzáállás az, hogy „márpedig az én gyerekem nem fog olyan iskolába járni, ahol fogyatékos gyerekek is vannak”, de neki is (az illető szülőnek) joga van ahhoz, hogy ezt az érzését kifejezze, igényét kielégítse. Mindent el lehet mondani, csak nem mindegy, hogy hogyan.

http://bit.ly/Jnyzeh

Az egyik blogban felmerült, hogy milyen érdekes jelenség, hogy andragógusként nem a fogyatékos felnőttekkel foglalkoztunk, hanem a gyerekek, a közoktatási színterek kerültek a központba. Ennek egyik oka szerintem az, hogy az előadás is ezt a korosztályt emelte ki, a másik, hogy az oktatás itt kezdődik (formálisan ugye, mert a családon azért több múlik!) – és ennek a szintnek a milyensége komoly befolyással bír a felnőttoktatásra is. Harmadsorban azért, mert sokan szülőként jelennek meg a csoportunkban, negyedszer pedig azért, mert a „pedagógiához mindenki ért” (:D sicc!) De akkor én most szeretnék egy kicsit elvonatkoztatni a gyerekektől, a közoktatástól, és a felnőttoktatás, valamint a munkaerő-piac oldaláról megfogni a témát.

Felnőttképzést csak képzési program alapján lehet indítani ma Magyarországon. Bár a 2001. évi CI. törvény 16 §-a a képzési program kötelező részeként nem jelöli meg a fogyatékos személyek igényeinek figyelembevételének rögzítését, de ha a képzési programot a képző akkreditáltatni szeretné, a 24/2004. (VI. 22.) FMM rendelet 15 §-ának g) pontja szerint köteles ezzel kiegészíteni a dokumentumot („a képzési program meghatározza a bekapcsolódás és részvétel feltételeit, a fogyatékosságból eredő speciális igények figyelembevételének módját és a képzési folyamat részletes leírását”).

Nos persze ez szép. De a FAT nem vizsgál tartalmat – csak formát. Vagyis ezen szakaszba akár az is bekerülhet, hogy a képző intézmény nem veszi figyelembe a speciális igényeket, és nem biztosítja a képzés akadálymentességét semmilyen formában. Sőt, az is lehet, hogy a szép esélyegyenlőségi szöveg beillesztésre kerül az adott szövegdobozba, a valós tárgyi feltételek azonban nem állnak mögötte. (Zárójelben jegyzem meg, hogy egy helyszíni ellenőrzés azért okozhat meglepetést, ha bebizonyosodik, hogy nincsenek meg a jelzett tárgyi feltételek!)

Sajnos nem tudok gyors kutatást végezni arra vonatkozóan, hogy az országban keringő akkreditált képzési programok közül melyik, mit tartalmaz erre vonatkozóan, és hogy a „papír mindent elbír” elven túl, mi valósul meg a valóságban. Tehetnék olyan megjegyzéseket, hogy remek a helyzet, mert ahol eddig jártam, ott minden klappolt. És tehetnék olyat is, hogy nem, nagyon rossz a helyzet, abszolút nincsen lehetőség a bekapcsolódásra. Azt gondolom, hogy egyik és másik is szélsőséges tévképzet lenne. A realitás talaján kell állni. Azt gondolom, hogy tényleg a központi fogalom (és ezt legutóbb is írtam) az esély. Az esély mindenkinek! Az, hogy él-e vele, az legyen az ő dolga. Azt gondolom, hogy természetessé kell válnia annak, hogy van aki gyalog megy, és van akik kerekesszékkel. Van akinek van a kezében egy fehér bot, vagy éppen hallókészüléke van, és van, aki szemüveges, van aki meg nem. Mindannyian a célcsoport tagjai. (Persze jegyezzük meg: vannak olyan szakmák/képzések, ahol szükséges bemeneti feltételeket szabni, és a megkötés nem mindig esélyegyenlőség ellenességet jelent!) Ja, hogy a természetesség-állapota utópiának tűnik? Hát most mit mondjak. Talán igen. De a nagy szavak és szövegek meg nem érnek semmit, ha nincsenek mögötte tettek. Vihetjük a zászlót az esélyegyenlőséggel, az integrációval, de a személyes példák és a hitelesség nélkül ezek semmit nem érnek.

Mondanám azt, hogy teljesen felesleges erről a témáról beszélni. Erre lehet mondani, hogy az struccpolitika volna. Szerintem nem. Nem azért nem beszélek erről a témáról, mert azt gondolom, hogy nem fontos. Hanem azért, mert azt gondolom, hogy esélyegyenlőséget nyomni százezerrel éppen azt a célt éri el, hogy mind jobban bebizonyítjuk: nincsen. Persze lehet, hogy ha nem beszélünk, akkor sincs – bizonytalan dolog ez.

Na de elkalandoztam. A felnőttképzés kapcsán eszembe jutott még egy dolog. Az elmúlt években számos esélyegyenlőségi képzés jelent meg a felnőttképzési piacon. A képzések célja általában a megváltozott munkaképességű személyek alkalmazásának támogatása, a szakemberek felkészítése erre a feladatra, a befogadó munkahelyi kultúra megteremtése. Kicsit bizonytalan vagyok ezeknek a képzéseknek a hasznosulásával kapcsolatban. Egyrészt jó, hogy van, hogy felkészít, hiszen többször említettük: nincs meg hozzá a megfelelő kompetenciánk (tudást értettünk alatta talán sokan, pedig valószínű nem csak az hiányzik…). De tényleg felkészít? Vagy a képzési piac csak jól kihasználja annak lehetőségét, hogy egyre több helyen kötelező esélyegyenlőségi munkatárs alkalmazása, illetve hogy a munkahelyek kedvezményhez jutnak, ha megváltozott munkaképességű személyt alkalmaznak?

http://bit.ly/KYXG1a

És akkor a foglalkoztatás. Volt szerencsém részt venni két éve egy az atipikus munkavégzést népszerűsítő kiemelt uniós projekt (TÁMOP 1.3.1.) megvalósításában. Számos nagyvállalatnál végeztünk felmérést, melynek célja többek közt az volt, hogy feltárjuk, hogyan lehet a megváltozott munkaképességű személyeket úgy alkalmazni, hogy az a munkavállaló és munkáltató számára is ideális legyen (munkakör, munkaforma). A felmérések alapján azt mondhatom, hogy alapvetően nem a befogadással volt a „probléma”, hanem az atipikus munkavégzéssel (tegye ezt megváltozott vagy nem megváltozott munkaképességű személy). A részmunkaidő esetén a veszélye annak, hogy egy teljes munkaidős előnyben van, a távmunka során, hogy nem tudom ellenőrizni stb. Vagyis: ebben az esetben az atipikus munkavégzés kultúrája hiányzik szerintem hazánkban. 

Azt hiszem, hogy ezekkel az információkkal szerettem volna még kiegészíteni a korábbi gondolatmenetemet. Nagyon remélem, hogy az üzenet „átmegy”!

De mielőtt kitenném a pontot utolsó bejegyzésem végére, nem tudok nem visszakanyarodni picit a konnektivizmushoz (bocs!), és ebből a szempontból reflektálni a hétre!

Szerintem nagyon „érdekes” helyzetet szült, hogy az előadás megtartója is bekerült a KONNEKT csoportba újonnan, és komoly komment harcokat vívott velünk. Az elmúlt két hétben a konnektivizmus volt a fókuszban, és hosszan beszélgettünk arról, miért nem jó, ha a tanár tanárként megjelenik az oktatási folyamatban. Azért, mert a „mellérendelő” viszonyok megszűnnek, és alá-fölérendeltség alakul ki. Az előadó uralkodó álláspontjának nagy nyomással történő megjelenése az alárendelt személyeket (csoporttagokat) komolyan befolyásolhatja, a tudás konstruálásának folyamatát megakaszthatja. Talán ez a téma, és ahogyan megfogtuk, amúgy sem rejti magában a tudáskonstruálás lehetőségét (haha – a konnketivizmus nem jó mindig és mindenhol:)), mégis remek példa volt arra, hogy egy féléve működő, csoportnorma szerint tanuló közösség (majdnem konnektivista tanulócsoport) hogyan tud szétesni egy központi, felülről (és kívülről) érkező „hatalom” hatására. Mert azt hiszem, ez nem csomópont volt. (Mondom mindezt amellett, hogy néha talán érdemes volt a szélsőséges megszólalásokat jelezni és ezért köszönet!)

Speciális szükségletű személyek oktatása az információs társadalomban 1. (gyors reflexió)

Ma a „választott” téma került előtérbe. De hogy ezt mi választottuk volna, arra nem emlékszem. Azt tudom, hogy nem volt túl nagy az ötletelés, mi legyen az utolsó órán. Hát ez lett: Digitális eszközök a speciális szükségletű (fogyatékos) személyek oktatásában. Hogy jó lezárás-e ez? Nem foglalok állást (bár ez is sokat sejtet.) Digitális eszközök? Volt már téma. Oktatás? Volt már téma. Esélyegyenlőség? Volt már téma. Differenciálás? Volt már téma. Speciálisan a fogyatékosok helyzete nem került korábban előtérbe. Most igen. 

http://www.pscsystem.hu/kepek/t_1akad2.jpg

Esélyegyenlőség, akadálymentesítés (fizikai és inforkommuikációs), speciális igények kielégítése, integrálás. Olyan témák ezek, melyek manapság minden nap, és minden fórumon szóba kerülnek, és amelyekről minden embernek van véleménye. Nekem is. Alapvetően nem a Taigetosz oldalán állok és dobálom le az embereket, ilyenről szó sincsen. Valóban azt gondolom, hogy a speciális célcsoportok számára is biztosítani kell a megfelelő, igényeikhez igazodó hozzáférést. És azt látom, hogy ez azért többségében működik is: könyvtárakban, munkahelyeken, oktatási intézményekben stb. (Jó mondjuk néha elmosolyodom a nagyon meredek rámpákon – nesze neked akadálymentesítés.) Az oktatás terén történő integráció tényét/lehetőségét kérdőjelezem meg: hatékony-e? Kinek a valós igényére válasz ez? A fogyatékos személynek? A nem sérült személyeknek? Mindkettőnek? Egyiknek sem, csak valami „felső hatalomnak”?

A fogyatékos személyek életében a digitális szakadék elsősorban hozzáférési típusú – hangzott el az előadásban. Vagyis nincsenek meg a megfelelő eszközök ahhoz, hogy az egyén bekapcsolódhasson egy digitális eszközökkel támogatott oktatási folyamatba. Ugyanakkor azért a hozzáférési szakadéknak esetükben is vannak olyan szegmensei, mint motiváció, igény, korábbi rossz tapasztalatok, zárkózottság stb. Lehet-e mindezeknek hátterében a fizikai/infokommunikációs akadálymentesítés hiánya? (Úgy értem, hogy korábbi hátrányos helyzetből fakadóan lesz az egyén elzárkózottabb a digitális lehetőségekkel kapcsolatban.) Természetesen azt gondolom, hogy használati-szakadékok is vannak körükben (ugyanúgy betartoznak a lemaradók, élharcosok stb. kategóriákba), mint ahogy az egész társadalomban, de nem kezdem az egészet elölről…

Felmerült annak a kérdése is, hogy vajon a Prensky által definiált digitális bennszülött csoportnak lehet-e tagja fogyatékos személy? A válaszom kettős:

1. Prensky meghatározásában ez „beleszületettséget” jelent, ma mindenki beleszületik. (Az más kérdés, hogy azt már a félév során többször körbejártuk, hogy ez talán az egyik legfelszínesebb besorolása a digitális/nem digitális nemzedéknek.) Vagyis egy fogyatékos személy is beleszületik. Igen, lehet bennszülött.

2. Az első válasz végéhez kapcsolódva: aki a bennszülött kategóriába születik bele, azok mindegyikére sem vonatkoznak azok a jellemzők és tulajdonságok, mint amiket Prensky ismertet. Miért lenne ez fogyatékos személyek esetében más? Nehezebb megtanulni a használatot? Lehet. Alapvetően nem ismerem az eszközöket, azoknak ergonomikusságát, de talán úgy van kifejlesztve, hogy annak használatának megtanulása egy fogyatékos személy számára nem sokkal nehezebb, mint mondjuk nekem megtanulni egy sima gép használatát (persze, ha minden igényekre szabott lehetősége adott!).

Szóval szerintem lehet bennszülött-tulajdonságokkal rendelkező, sőt, tudatos digitális-állampolgár is bármelyik fogyatékos személy. Hogy hogyan sajátítja el az ehhez szükséges kompetenciákat?

Integrált vagy differenciált oktatás.

1. Azt gondolom, hogy a speciális igénye sokkal inkább kielégülhetnek olyan tanulási környezetben, mely tényleg igényeire van szabva (igen differenciált módon). Akkor is, ha egy iskola akadálymentes!

2. A pedagógus/gyógypedagógus azt gondolom ég és föld, más szakma. Nem lebecsülendő, vagy elítélendő az a pedagógus, aki ódzkodik az integrálástól. Azt gondolom, az esetek többségében azért ódzkodik, mert nem lett felkészítve ilyen esetekre. Miért nem? Mert erre a gyógypedagógus lett felkészítve. Azt pedig, hogy egy iskola, ahol integrált oktatás zajlik, minden fogyatékos tanuló mellé biztosítson megfelelő szakembert – hát nincs annyi pénz a földön szerintem.

3. Elfogadás a társadalomban úgy lehetséges, ha a gyerek ezt elsajátítja az alapfokú oktatásba. (Azt hiszem így szólt egy tweet az óra alatt.) Nos azt gondolom, hogy igen, de ennek nem az osztályterem a színhelye. Vannak nagyon elismerésre méltó kezdeményezések atekintetben, hogy hogyan találkozzon egymással sérült és ép gyerek, hogy hogyan tanuljanak meg segíteni egymásnak, hogy hogyan kell együtt élni a társadalomban, teljes értékű tagként. Igen, ezeknek van helye! Ezek kellenek, mert szerintem is ciki, ha állunk a zebránál egy vak ember mellett, és nem tudjuk, hogyan segítsünk neki, pedig esetleg szeretnénk.

Felmerült a speciális tudás vagy elfogadó attitűd kérdése. Melyik a fontosabb a fogyatékos személyek oktatása során. (Ez kicsit kapcsolódik az előző 2. pontomhoz.) Több gondolat:

1. A kompetens pedagógus (legyen „sima” vagy gyógypedagógus) esetében ismeret (tudás), attitűd és érték nem válik el, egyszerre kell, hogy jelen legyen. Nincs fontosabb, vagy kevésbé fontosabb, ha a tanítási-tanulási folyamat hatékonyságát maximalizálni szeretnénk.

http://bit.ly/Jfb2a9

2. Ha gyógypedagógus: azért megy erre a pályára, mert feltehetően az attitűdje adott. Persze azt csak remélni lehet, hogy a szükséges ismereteket is elsajátítja. De azt gondolom, hogy az tudja igazán hivatásának tekinteni ezt a munkát, akinek megvan az attitűdje hozzá. (És a hivatás nem csak a gyógypedagógus esetében fontos.)

Mit tapasztalok a felnőttképzés terén? Számos képzési programot írtam már. Ezek kötelező része a speciális igények megjelenése, kielégítésének megvalósulása. Kivétel nélkül benne volt, hogy a képzés teljesen akadálymentesített (hang, vizuális anyag, fizikai környezet stb.). Ez lehetne jó jel is, nem? Hogy mit tesz az oktató, amikor tényleg szembe találkozik egy fogyatékos résztvevővel? Nem tudom. Én valószínű nagyon zavarban lennék, és félnék, hogy nincsenek meg a megfelelő kompetenciáim ahhoz, hogy megfelelően tanítsam.

Sajnos azt gondolom, hogy kevesen tudjuk helyén kezelni a témát. Azt gondolom, hogy esetenként kevesek az ismereteink (nekünk, nem sérült embereknek), esetenként el is zárkózunk attól, hogy tanuljunk többet a helyzetről, és megismerjük ezt, segíteni akarunk, de félünk, hogy elrontjuk. Én is valahol ezen kétségek között lavírozom… Erősen… Talán mert nem volt még élményem, saját tapasztalatom? Talán. De még egyszer mondom: nem vagyok előítéletes. A társadalomban mindenki egyenlő esélyekkel kell, hogy éljen! És a digitális államban is:)

Első gondolatok a záró-témahétre. Frissen, gyorsan, röviden és tömören!

Open education - válasz az igényre (?)

A hét témája a nyílt oktatási formák és jó gyakorlatok voltak. A témahét első bejegyzésében egy „speciális” jó gyakorlatra (KONNEKT), vagyis az előadó kutatási eredményeire reflektáltam. (Nagy sajnálatomra hozzászólás nem érkezett hozzá, és még az „ok” is várat magára abban a bizonyos táblázatban.) Bár a második bejegyzésnek visszatekintőnek kellene lennie, én már nem szeretném lehúzni a századik bőrt is a csoportunkról, így inkább a téma első felének, vagyis a nyílt oktatásnak szentelném a bejegyzésem.

Forrás: http://bit.ly/IOc56b

A nyílt oktatási forma gondolata már világszerte elterjedt, és dinamikusan változó világunkban egyre nagyobb teret hódít meg magának elsősorban a felsőoktatás és a felnőttképzés területén (a közoktatásban feltehetően a jövőben sem fog, de szerintem ez nem is baj).

A nyílt oktatás tulajdonképpen egy gyűjtőfogalom, mely magában foglalja mindazon képzési formákat, ahol a cél a belépési korlátok megszüntetése. A nyitottság fogalma külső- és belső szempontból is megközelíthető (Kovács Ilma). A külső megközelítés szerint a nyitott képzések célja az iskola által kialakított társadalmi szelekció kiküszöbölése, az egyéni érdekérvényesítés támogatása. Egyenlő esélyt kívánnak biztosítani minden réteg számára a tanuláshoz, továbbá társadalmi nyitottságot biztosítanak azáltal, hogy jellemzően nem szabnak meg bemeneti feltételeket. A nyitott képzések gyakran nem rögzítik a tanulás megkezdésének dátumát, a tananyag elsajátításának időtartamát, és a vizsga időpontját sem, lehetőséget biztosítanak a résztvevőnek a rugalmas időszervezésre, ütemezésre. A nyitott képzési rendszerek élenjárnak a modern technológiák képzésbe történő beillesztésében. Jellemzően modulrendszerű a felépítésük, és sokkal jobban, gyorsabban alkalmazkodnak a munkaerőpiac elvárásaihoz, mint a hagyományos képzési intézmények. (Fontos azonban megjegyezni, hogy a nyílt képzés a hagyományos formális oktatás mellett, és nem annak alternatívájaként működik!)

Belső szempontból a nyitottság abban áll, hogy a fenti tényezők ellenére (vagy mindezek mellet) a tanuló egy jól tervezett rendszer része, mely keretet kínál számára, de ugyanakkor biztosítja számára az önirányítás szabadságát. A képzőintézmény nyitott atekintetben is, hogy folyamatosan figyelemmel kíséri a tanuló munkájának alakulását (tutorok, facilitátorok jelenléte), alkalmazkodva tanulási ritmusához, egyéni fejlődési igényéhez. A programnak része egy folyamatos visszacsatolást biztosító értékelő rendszer is, mely a tanulót nem hagyja magára!

A nyílt oktatás létrejöttének hátterében egyszerre állt társadalmi és munkaerő-piaci igény. Társadalmi igény: az esélyegyenlőség megteremtése, munkaerő-piaci igény: a gyors és hatékony tanulás lehetőségének megteremtése. A nyitott képzések az információs társadalom sajátosságainak tekinthetők, annak ellenére, hogy nem csak a távoktatás és az elearning típusú képzések tartoznak ide, hanem pl. a Mindentudás Egyeteme program is egyfajta nyitott képzésnek tekinthető.

Forrás: http://bit.ly/IRcS3c

A nyitott oktatás legfőbb jellemzője tehát a rugalmasság, a tanuló igényeinek figyelembe vétele (vagyis a résztvevő, tanulóközpontúság), a tanulási folyamat középpontba helyezése, a pedagógus szerep átalakulása. Egyszóval alappillér az adaptivitás. 

Amíg az előadást hallgattam és ezeket a sorokat leírtam, folyamatosan egy dolog járt a fejemben: valós szabad hozzáférésről beszélünk-e? Azt gondolom, hogy a kulcsszó - mint a legtöbb információs társadalommal kapcsolatos témában - itt is az esély, a lehetőség. Vagyis valóban bárki részt vehet egy nyitott képzésben, de ott van a „ha” – ha akar, ha megvan hozzá a motivációja és a nagyfokú önállósága, valamint ha megvan számára a megfelelő infrastrukturális keret. Az hogy a „ha”-k közül melyiknek van nagyobb súlya, nem veszem elő megint…

De érdekesnek tartanám megvizsgálni, hogy kik azok, akik a nyitott képzésben részt vesznek. Azt gondolom, hogy ahogy általánosságban elmondható a felnőttképzésről, hogy többségében már magasabb iskolázottsággal rendelkező személyek kapcsolódnak be az élethosszig tartó tanulás folyamatába, úgy igaz ez a nyitott képzésre is. Vagyis (részben) hiába a nemes cél, hogy ilyen formában lehetőséget biztosítsunk azok számára a tanulásra, aki valamilyen oknál fogva kimaradtak az oktatásból/nem tudnak bekapcsolódni a képzésekbe, nem biztos, hogy az általunk „elvárt” célcsoport jelenik meg a résztvevők között. (Persze lehet, hogy nincsen elvárásunk..:))

A nyílt oktatás témájának tárgyalása közben majdhogynem a Távoktatás és e-learning című kurzusomon érzetem magam (éljen a kapcsolatok megtalálása a képzési hálótervben), de nyilvánvalóan nem véletlen, hogy az Információtudomány és média a XXI. században című kurzusban is tárgyaljuk ezt a témakört. A nyílt oktatás napjainkban egyre nagyobb szerepet kap, a szabad hozzáférés, a tudás megosztás és tudás konstruálás az információs társadalom jelszavainak (kifejezéseinek) tekinthetők. A nyílt oktatás pedig erről szól. Számtalan jó gyakorlattal, kisebb- és nagyobb népszerűségnek örvendő tanfolyamokkal, kurzusokkal szerte a világban.

Nem tudok nem reflektálni a konnektivizmusra. A csoportunk álláspontja egyre inkább afelé hajlik, hogy nem tanuláselmélet a konnektivizmus, és azt gondolom, hogy a nyílt oktatásról való diskurzus is ezt támasztja alá. Miért? Mert számtalan nyílt oktatási forma létezik, ahogy ezt fent is jeleztem: kezdve az online előadássorozatoktól az e-learning keretrendszerekben szervezett tanfolyamokig, és ezeknek egy szeletét, egy formáját jelentik a konnektivista kurzusok.

Bár… vajon egy konnektivista kurzus tényleg bárki számára nyitott? Sokat gondolkodtunk arról, hogy vajon milyen előismeret szükséges (bemeneti feltétel, kimondva vagy kimondatlanul) egy-egy konnektivista kurzusba való belépéshez. A vélemények megoszlanak. Én azok táborát erősítem, akik azt mondják, hogy nem elég a belső motiváció, bizony esetenként megfelelő háttértudás (és nem a digitális kompetenciára gondolok) szükséges a konnektivista kurzusokban való helytálláshoz. Vagy talán csak a bátorságomon/motivációmon múlna, hogy belépek-e egy hőtannal kapcsolatos konnektivista kurzusba? Akkor én gyáva vagyok:)

A témahét két hetesre sikerült. Vagy csak én érzem így? Nem örültem neki. Sok bejegyzésben olvastam, hogy jó lenne, ha a témahetek nem egy hetesek lennének. Én örülök neki, hogy így van. Bár rengeteg a rendelkezésre álló információ, én mindig úgy érzem, hogy szerdán mindig jól jön az új impulzus. És ha nem jön, az baj… Amúgy is félév vége van, amúgy is amellett, hogy egyre jobban belejövök ebbe a konnektív tanulásba, egyre jobban fáradok is… Szóval várom a szerdát! (Na meg a kommenteket… ha még van valakiben hozzáfűznivaló a témához… )

Forrás: http://bit.ly/IFnrqO

Forrás: 
Kovács Ilma (2011): Az elektronikus tanulásról a 21. század első éveiben. URL: http://mek.oszk.hu/09100/09190/09190.pdf

Reflexió egy kutatásra

H. SZ.-nek

Ma megint rólunk volt szó. Most aztán igazán. Rólunk készült a kutatás, rólunk szólnak az eredmények. Nem csak kísérleti nyulak vagyunk, hanem kutatási alanyok is. Remek:)

Forrás: http://egyuzenet.hu/images/9/900000106_2.jpg

A kutatás mintáját az andragógia MA szakos hallgatók képezték, akik az Információtudomány és média a XXI. században című kurzust vagy így vagy úgy, de teljesíteni próbálják. A kutatás kérdőív segítségével zajlott - már meg nem tudnám mondani, mi mindenre kérdezett rá, hiszen annyi szakdolgozati kérdőívet töltöttem ki az elmúlt félévben, hogy esélytelen, hogy emlékezzek. De kitöltöttem. 

Most látom az eredményeket. Pontosabban, hogy nem, csak a központibb, vagy fontosabb megállapításokat. Pedig én aztán igazán kíváncsi lennék, hogy mégis hány ember töltötte ki ezt a kérdőívet, és kik töltötték ki többen, a konnektivisták, avagy a nem konnektivisták. Szerintem ez igen meghatározó. Érdekes, hogy többször említésre került, hogy „külső tagok” és „belső tagok”, vagyis andragógus és „bevándorló”. Az ő arányuk is érdekelne. Mindegy, adatok híján nem vonok le semmiféle következtetést, de hipotéziseim vannak.

Hogy kik töltötték ki többen? Igaziból mindkettőt tudnám indokolni. A nem konnektivista módszerrel dolgozók azért, hogy jól megmondják a véleményüket. A KONNEKT csoport tagjai azért, mert érdekeltek. A külsős és belsős személyek (szerintem ez nem jó szóhasználat, hiszen mindenki csoporttag, nem? azt hiszem, éppen ebből a szemléletből adódhatnak a „ki a hangsúlyosabb, szakértőbb stb. személy a csoportban” problémák, pedig nem) tekintetében azt gondolom, hogy nem lehet arányaiban nagy különbség kitöltés terén, de válaszokban talán annál inkább. A külsős résztvevők motivációi sokkal érdekesebbek és valósabbak azt hiszem, mint a belsősöké, és ezek a válaszokban is megnyilvánulhatnak.

További „demográfiai” adatként érdekelne a levelező és nappali tagozatos hallgatók megoszlása a válaszadásban és általában. Azt hiszem, hogy a különböző élethelyzet miatt ez is ugyancsak befolyásolhatja a válaszokat (és a válaszadást egyáltalán).

Már nem „demográfia”, de még határterület: aki az éve elején kitöltötte, mint KONNEKT csoporttag a kérdőívet, az ma már lehet, hogy nem az:( Azt gondolom, hogy a kezdeti vélemény sok embernél alakult a félév során, vagy pozitív vagy negatív irányba. Tudom, hogy leadási határideje van egy szakdolgozatnak (én is most írtam), de szerintem iszonyatosan érdekes lehetne, hogy hogyan változtak a vélemények a lemorzsolódás és/vagy életben maradás fényében.

És akkor reflexió az eredményekre. A két kulcsmondat: „Lehetőség a hallgatók számára, hogy saját maguk osszák be tanulásra szánt idejüket, és megismerkedhessenek eddig nem használt IKT eszközökkel.” Hát egy vizsgára való felkészülésnél is adott a lehetőség a sajátos időbeosztásra, nem? Azt gondolom, hogy ez nem „plusz”. Az IKT eszközök: picit olyan, mintha ez egy motivációs tényező lenne. Lehet, hogy az. Sosem lett volna blogom, ha nem kellett volna csinálnom. De alapvetően engem nem ez motivált (hogy mi, azt ha jól emlékszem a kérdőívben elárultam, mert az anonim volt;)), lehet, hogy mást igen. De ha ez alapvető motivációs tényező az mennyiben „jó” konnektivista szemmel?

A másik mondat: „Magasabb szintű önismeret - mik a korlátaim, mire vagyok képes, feladom-e, ha valami nem megy, képes vagyok-e önszabályozásra.” Mint egy részben önismereti tréning:) Ez már a délelőtt folyamán is felmerült - persze nem teljesen ebben a kontextusban. Azt hiszem, hogy teherbírásról valóban sokat tanulhattunk, ámde hogy ennek a fajta előnynek/lehetőségnek mennyire örül egy konnektivista szakértő? Nem tudom... de új információ neki...:)

Teljesíthetőség - idő, internet, követelmény. Nem meglepő. Ezen a téren is azt hiszem az lehetne a legérdekesebb, hogy hogyan változott a kép félév elteltével. Az év elején én is azt mondtam, hogy ez hihetetlen, napjaim mennek el, estéim és délutánjaim arra, hogy olvasok, írok, hozzászólok és véleményt alkotok (persze csak etikusan...). Most is így van, de most már egészen máshogy nézek erre a tényre: meghatároz, de nem korlátoz! A gépem a félév alatt tönkrement, de van új, lehet, hogy ezen még a Távoktatás kurzus gyakorlati teljesítése is menne, most már mindegy... :) Szóval a technikát is átvészeltem. A követelmény? Már nem nagyon számolok...

Inspirátor kérdésköre. A múlt órán megtanultuk mi az. Szerintem nekünk ilyen nem volt! Az első néhány bejegyzés után az összefoglalók is megszűntek. Ennek részben lehet az az oka, hogy tényleg nem volt sok blog, amit mi halandók ne tudnánk átlátni, de azt gondolom, hogy egy-egy „komment-csatánál”, amit sokan sértésnek, vitának éltek meg (elnézést ezúton, ha ennek okozója voltam, és bárki sértésnek vette az írásomat (tudom, hogy néha nyers vagyok, és kaptam visszajelzést arra is, hogy tanuljak e-etikettet - erre nem kommentelnék:)), bár továbbra is azt gondolom, hogy a produktivitásra ösztönöző hozzászólás kedvezőbb), kedvező lett volna az inspirátori jelenlét. Azt gondolom, hogy közülünk ezt a feladatot nem véletlen nem vállalta el senki. Nem tudtuk, hogy mi lenne a dolgunk, a tapasztalatlanság teljes volt talán mindenki részéről ezen a téren. És amúgy, jó lett volna, ha a hallgató inspirátor? Egyenlőbb az egyenlőbbnél? Szerintem ezért sem vállalta senki... Kitűnni? Néha nem olyan jó....

Korrekt konnekt - gondolom nem általános az ilyen megjelenés egy konnektivista csoportban. Ez a felsőoktatás szüleménye. Nem vagyok tag. Nem tudom miért. Nem gondolom, hogy ez a felület rossz, sőt adott esetben segítő is lehet! Kérdés: ha nem felsőoktatásban lennénk, akkor lenne helye a segítségkérésnek, problémamegvitatásnak a „normál” platformon is? Vagy: a mi szituációnkban miért nincsen helye? Tényleg nincsen helye?

Adatösszesítő - tipikus motiváció: csak legyen meg az „ok”. Ciki vagy nem, van hogy én is már izgulok, hogy mikor mutatja a valóságot. (Volt olyan is, hogy örültem, hogy azt látom, és nem a valóságot. Egyszer.) Vajon mennyire hiteles? Mennyire jó, hogy mi is látjuk? Kell, hisz értékelés ez alapján lesz. De ha esetenként „csak” bekerül az „ok”, akkor mennyire valós alap ez a szummatív értékeléshez a végén? Én nem számolom másét, néha a magamét sem... és nem sajnálom senkitől, hogy ok. De az ötös az ötös. A négyes meg nem. A lényeg: nagyságrendileg legyen meg:)

A kutatás bevezető részéhez most nem fűznék hozzá semmit. (Előadás amúgy itt.) A jó gyakorlatokat majd megnézegetem, hátha kedvet kapok. A délelőtt folyamán elhangzott Kulcsár Zsolttal való beszélgetés folyamán (itt hallgatható) felmerült, hogy egyre inkább nyomás az oktatás felé, hogy konnektivistává váljon, és hogy mindez egy minőségibb oktatást hozhat magával. Azt gondolom, hogy a terjedés eddig nem volt túl nagy és gyors (fb. vs. konnektivizmus, Ollé Tanár Úr után szabadon), hogy ezután lesz-e? Szkeptikus vagyok még. A nyomást én, mint hallgató nem érzem. Az sem érzi, aki most „kibújt” ezen teljesítési forma alól – lehet máshogyan is. Az, hogy minőségibb lesz-e az oktatás? Talán. Lehet-e működtetni formális keretek közt a konnektivizmust? Nem nagyon, nem úgy, ahogy kéne. Akkor majd kiváltja az egyetemet vagy a non-formális felnőttképzés egyes formáit? Ezt sem hiszem. Szkeptikus vagyok. Tudom, hogy haladni kell a korral. Igyekszem én is így tenni, és ezzel példát mutatni. De hogy merre lesz az arra, és tényleg a konnketivizmus a jövő tanulási formája? Térjünk vissza rá később….

Forrás: http://m.blog.hu/ps/pszichologia/image/boldogsagkutatas.jpg