Gyorsblog

Gyorsblog. Ez a címe a dokumentumnak, amibe a jegyzetet készítettem. Ha egy konnektivista csoportban a téma a konnektivizmus, az mindig ingoványos talaj, hiszen sok lehet benne a szubjektív elem. Az érintettség nem csak a KONNEKT csoportban ért el, hanem a CMI-ben is. És bár alapelvárás a tudományos igényű bejegyzés, én most mégis más stílust veszek elő (előre szólva, a sértődést kéretik kerülni!), hátha az amúgy karácsonyi és év végi forgatagban elvesző társaim felkapják a fejüket, és véleményt nyilvánítanak, hiszen érintettek.

Az első megjegyzésem a témahónap elején feltett kérdéseimtől független: a belső motiváció és idő problémájára reflektálnék, mint a konnektivizmus alapfeltételei – sorrendben vagy anélkül. Korábbi tanulmányaim során bár közös megállapításra jutottunk, hogy a konnektív tanulás időigényes forma, de a belső motiváció megléte nélkül az idő önmagában semmit nem ér. Vajon igaz ez fordítva is: hiába a motiváció, ha egyéb dolgaink következtében meghalni sincs időnk, nemhogy bejegyzést írni, webináriumot tartani, tudást építeni?

Magamnak is feltettem ezt a kérdést a hónap során többször, lévén témafelelős a nevem, és arra jutottam, hogy bár a naptáramban alig vannak üres órák, a baj nem ezzel van. Hanem a motivációval… az hiányzik sajnos! Ha minden teendőmet sorba állítom, és sorrendiséget alakítok, akkor bizony a szűkös idő keretbe is van, ami bekerül, és van, ami nem. Sokan kérdezik tőlem: „Teréz, hogy tudsz ennyi mindennel foglalatoskodni” – és én mindig csak ennyit mondok: „De hát mindenkinek arra van ideje, amire szeretné, nekem is huszonnégy óra a nap!” És akkor felmerül a kérdés: talán utoljára írok? Talán igen. Talán nem, hiszen még a karácsonyi nagytakarítás után és a sütés-főzés közben is van egy „gyorsblogra” időm.

Hogy hol veszett el a motivációm? Talán ott, hogy nem motiváljuk egymást! Szakértői csoport ide vagy oda, azt hiszem, nem mondhatjuk ki (4 hónap tanulsága alapján), hogy egy ilyen körben a konnektív módszer jobban működik (bár hipotézisünk volt talán).

De feltehetném a kérdést a múlt havi bejegyzésem alapján, hogy szakértői-e egyáltalán a csoportunk? Bár a csoport tagjai elismert szaktekintélyek, egyetemi oktatók, kutatók (magamat messze nem sorolom ide, de társaimat tisztelettel említem!), még azt is mondhatjuk, hogy egy területen dolgoznak, azt gondolom, hogy jelen szituációban (CMI), nem képviselünk szakértői csoportot a szakértői csoport korábban ismertetett definíciója alapján. („A szakmai közösség olyan emberek csoportja, akiknek közös az érdeklődésük, hasonló problémák megoldásán dolgoznak, vagy azonos szenvedélyük van, és akik tudásukat adott szakterületen folyamatos együttműködés segítségével mélyítik. Rokonfogalom a tanulóközösség, gyakorló közösség, alkotóközösség, szakmai hálózat.” (Tomka, 2005)) Mi nem dolgozunk egy probléma megoldásán, nem érezzük a közös célt, vagy elvárási nyomást (vagy aki ezt érezte, az már kilépett), és a folyamatos együttműködés teljes mértékben hiányos.

Azt gondolom tehát, hogy a szakmai közösséget nem a szakértők léte teszi szakmaivá… Talán a belső motiváció senkiben nem hiányzik, talán igen. Talán mindenki az időre fogja a tudásépítésben való részvétel hiányát, talán nem. De az is lehet, hogy utópia a belső motiváció és elhivatottság, és kőkemény elvárások, egyéb külső motivációs tényezők nélkül a konnektív tanulás működésképtelen? Mi a jó konnektív csoport ismérve tehát?

Hasonlóan provokatív kérdéseket tettem fel a témahónap elején is, melyek talán költőinek tűntek, de vannak válaszok – ha nincs is teljes igazság! Aki tehát az első pár bekezdésemet túlélte, és még nem kattintott a piros X-re a jobb felső sarokban, (annak köszönöm:)), ő most ezen hat kérdésre kaphat egy-egy „Teréz-válasz” alternatívát.

1. A tudáscsere valóban fontosabb lenne, mint a tartalom maga? 

„A konnektivizmus átveszi a posztmodern elméletek megközelítését, amely szerint a tudáscsere hálózati jellege fontosabb, mint a tartalom maga, a tudásgyarapításra való hangolódás lényegesebb, mint az aktuális tudásanyag.” (Bessenyei és Szirbik, 2011)

A kérdés ezen mondat alapján fogalmazódott meg, és az én válaszom az: NEM. Bár való igaz, hogy napjainkban a tudás illékony, gyorsan alakul át, ezért fontos a folyamatos csere, az új tudáselemek megszerzése, de a tudástartalom maga sem mellékes! Tudni kell, hogy mely tartalomelemeket választjuk relevánsnak, melyek azok, melyek legalább pillanatnyi szinten valódi tudást hordoznak, s melyek azok, melyeket még kritikai elemzés alá sem érdemes vetni.

Több helyütt merült fel a konnektivizmus tartalom független jellege, mellyel én magam továbbra sem értek egyet. Azt hiszem nem egy színvonal atomfizikai kérdésekről beszélni vagy verselemzésről, de akár az információs társadalmat, mint témát is említhetném. Nyilvánvaló, hogy az egyes témák köré szerveződő csoportok összetétele is más és más, és az atomfizikusok is szakértői csoportot alkotva akár gondolkodhatnak, építhetnének új tudást konnektív körben. De vajon realitás-e ez? Vajon a kemény tudományok képviselői hogyan nyilatkoznának a fenti kérdésről?  Tudományok, ahol tények vannak, objektíven mérhető eredmények, vajon ott a tartalom háttérbe sorolódhat? (Hopp, kérdésre válasz kérdéssel…)

2. A konnektivista tanulás lehetőség egyénileg reflektált tudás kialakításra a weben?

„A világhálón reprezentált információkból lehetségessé vált egyéni igényekhez igazodó, egyénileg reflektált tudást konstruálni.” (Bessenyei, 2007)

Erre a válaszom az egyértelmű IGEN. Hiszen a tudáscsere, a folyamatos párbeszéd, együttműködés nem jöhet létre egyéni reflexióim közreadása nélkül. De kiemelném a vesszőparipámat: „egyénileg” – vagyis bár mindenki reflektál, a sok-sok egyéni reflexióból is egyéni tudás fog születni. Mindenki beletesz, de mindenki a sajátját, és mindenki kivesz, de mindenki a saját ízlése (saját refelxiója) szerint! Ha nem reflektálok, nem tanulok – de ez nem csak a konnektivizmus sajátja, hanem minden hatékony tanulási folyamaté (H. Siebert)

3. “Az okos technológiai eszközök tanulásra motiválnak” - nem illúzió ez? 

„Az okos eszközök a tanulásban való aktív részvételre motiválnak.” (Bessenyei, 2007). A kérdést az előzetes beszélgetések (félreértések) alapján két vonatkozásban tartom érdemesnek vizsgálni:

1. Ha már benne vagyok egy konnektivista csoportba, akkor minél inkább van okos eszközöm, annál inkább aktív tudok lenni. DE! Igaziból csak a lehetőség van meg, a belső motiváció (intellektuális igény, tudásszomj stb.) akkor is kell, ha van tabletem - önmagában a tablet nem elég, az „csak” eszköz. Megítélésem szerint NEM az jelenti a motivációt.

2. Ha pedig úgy vizsgáljuk, hogy valaki ráakad a tabletjére, időképének jellemzője az always online, akkor észrevétlenül vehet részt tanulásban, mert információk sokasága fog felé érkezni, vagy fog ő maga keresni - de ebben az esetben pedig a tanulás „nem látható”, vagyis akkor meg NEM a tanulásra motivál az eszköz.

Összességében tehát azt gondolom: IGEN, illúzió.

4. Tulajdonképpen a konnektivizmus megtanít tanulni az információs társadalomban?

Kulcsár Zsolt: Hálózati tanulás (Kulcsár, 2008) című tanulmánya alapján fogalmaztam meg a kérdésemet. És a válaszom: IGEN. A konnektív tanulás lehetőség a tanulás hogyanjának megtapasztalására abban az esetben, ha működőképes, ha a témát sikerül az érdeklődésnek és a tudás építhetőségének megfelelően meghatározni, vagyis ha valóban tanulási folyamat zajlik le az általam „csak” módszernek ítélt oktatási/tanítási fogás mögött (kiemelve, hogy igen fontosnak tartom a konnektív tanulásban való részvételhez szükséges kompetenciák előzetes fejlesztését a valódi részvétel érdekében!).

Az hogy csak az információs társadalomban tanít-e meg tanulni? Nyilván a hálózatiság hozta lehetőség a konnektív módszer, de a konstruktivista tanuláselméletre épülve offline környezetben is alkalmazható tanulási képességeket fejleszthet.

5. Nem csak a tanárok és más az oktatásban érdekelt személyek próbálják meg beilleszteni a digitális eszközöket az oktatási folyamatokban, és ezen tevékenységüknek kívánnak megfelelő elméleti hátteret találni „konnektivizmus” néven?

Azt gondolom, hogy van, aki e fogalom mögé bújva valóban nem tesz mást, csak digitális eszközöket használ az oktatásban. Sőt olyan is van, aki nem is akar mást tenni, és nem is nevezi magát konnektivistának (csak haladó gondolkodásúnak egy prezentáció megtartása után…). De kár lenne, ha a konnektivizmus valóban csak ennyi lenne. Azt gondolom, hogy elmélet és gyakorlat viszonya (mi volt ellőbb, a tyúk vagy a tojás) soha nem fog tisztázódni, és csak akkor fog viszály nélkül működni, ha egyik a másikra képes lesz reflektálni. Etekintetben kell alkalmazni a konnektivizmust az oktatásban, mint módszert, és el kell tudni helyezni az elméletek sorában is a megfelelő helyen: digitális eszközhasználat, összetettebb oktatási/tanulási módszer, tanuláselmélet, paradigma?

6. A konnektivizmusban elvárt kompetenciák közt szerintem sok van, melyet tanulni kell (nem alapkészség) - azt gondolom, ez épp elég indok arra, hogy nem alkalmazható bármilyen résztvevői körben és bármilyen témában, vagy?

Azt gondolom, hogy nincsen vagy. A következtetést Bell tanulmánya alapján fogalmaztam meg (Bell, 2010). A számítógép és internet tudatos használata, a kritikai gondolkodás, a reflexió képessége, az előzetes tudás mind szükséges a konnektivista tanuló közösségek életben maradásához megítélésem szerint. És legyen a generáció akár Z, akár alfa vagy még fiatalabb, bizony ezeknek a készségeknek, képességeknek a kezdetben híján van, s ezek nélkül cserélhet ő tudást (vagy inkább csak információt), a konnektivista módszer elméletét degradálja le, ha a tanulását ilyetén konnektívnek nevezzük. 

Hat kérdés, hat alternatíva, és plusz két egyéni meglátás. Ennyire futotta a gyorsblogban, és bár nincsen illúzióm atekintetben, hogy a mézeskalács és a bejgli közt bárki is reagálna (vagy csak elgondolkodna a bejegyzésemen), búcsúzóul mindenképpen közzéteszem – ki tudja, mit hoz 2013.

Felhasznált irodalom:

Bell (2010): Connectivism: Its Place in Theory-Informed Research and Innovation in Technology-Enabled Learning.

URL: http://www.google.com/url?q=http%3A%2F%2Fwww.irrodl.org%2Findex.php%2Firrodl%2Farticle%2Fview%2F902%2F1664&sa=D&sntz=1&usg=AFQjCNH8aZAOEiW5U7P-5_B_-_iVsm-TLA

Bessenyei (2007): Tanulás és tanítás az információs társadalomban. URL: http://www.ittk.hu/netis/doc/ISCB_hun/12_Bessenyei_eOktatas.pdf

Bessenyei István és Szirbik Gabriella (2011): Hálózatok, társas tudás, konnektivizmus. URL: http://www.oktatas-informatika.hu/2011/12/bessenyei-istvan-%E2%80%93-szirbik-gabriella-halozatok-tarsas-tudas-konnektivizmus/

Kálmán Teréz (2012): KONNEKTIVIZMUS: Paradigma – tanuláselmélet – módszertan határán. URL: http://kalmanterez.blogspot.hu/2012/11/konnektivizus-paradigma-tanulaselmelet.html

Kulcsár  Zsolt (2008): Hálózati tanulás. URL: http://matchsz.inf.elte.hu/tt/docs/Kulcsar-Zsolt-Halozati-tanulas.pdf

KONNEKTIVIZUS: Paradigma - tanuláselmélet - módszertan határán

December a Mikulás, az Ádent, a Karácsony és a Szilveszter hónapja, na meg a Konnektivizmusé:) Az előzőek tekintetében mindenkinek ezer dolga van és lesz, ennek ellenére remélem, hogy a téma kapcsán sikerül kellő mértékben aktivizálnom a CMI kurzus tagjait – nekem ez lesz az ajándékom a puttonyba, a fa alá vagy a petárdák mellé:)

Na de tegyük félre a viccet és elő a szakmaisággal! Ezt a bejegyzést bevezetőnek szánom a CMI harmadik témahónapja számára.

Amellett hogy összegyűjtöttem néhány részben ismert, részben ismeretlen szakirodalmat a témában (itt) s melléjük pár provokatív vitaindító kérdést is megfogalmaztam, webinárium híján egy rövid bejegyzést is teszek – csak, hogy egy nyelvet beszéljünk – ha lehet egyáltalán!

Tehát definiáljunk:

http://bit.ly/URM98O

„A konnektivizmus a behaviorizmust, kognitivizmust és konstruktivizmust követő, negyedik tanuláselméleti áramlat. A digitális korszak tanuláselméleteként is szokás emlegetni, George Siemens és Stephen Downes kutatók nevéhez köthető fogalom. A hálózatelméletek pedagógiában való alkalmazásaként is felfogható.” (Cserhátiné, é.n.)

„Konnektivizmus: egy tanuláselmélet a digitális korszak számára” (Siemens, 2005)

„Tanulóközpontú, irregulárisan szerveződő tanulási forma, mely a tanuló autonómiáján és spontán tudáscserén alapulva már nem hierarchikus, hanem sokirányú, decentralizált és sokcsatornás; a kollaboratív tanulásra ösztönözve kibontakoztatja a tanulói kreativitást.” (Forgó, 2009)

„A konnektivizmus a tanulást olyan folyamatnak fogja fel, amelyben az informális, hálózatba szervezett, elektronikus eszközökkel támogatott információ-csere mind nagyobb szerepet kap.” (Bessenyei, 2010)

„A konnektivizmus a hálózatelméletek pedagógiában való alkalmazását jelöli. Minden korszellemnek megvan a saját pedagógiai rendszere, a tudásalapú társadalom oktatási paradigmája a hálózatalapú tanulásra épül.” (Kulcsár, 2009)

„A tudásszervezésnek a világháló terjedésével kialakuló új paradigmája.” (Sz.n., 2010. URL: http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=852)

„konnektivista oktatás-módszertan” (Ollé, 2011)

„Konnektivizmus úgy tűnik, életforma” (Fehér, 2012.)

„Pløn Verhagen meglátása szerint a konnektivizmus nem tanuláselmélet, csupán pedagógiai nézőpont a képzésre. Verhagen érvelése szerint a tanuláselméletek feladata az instruktív szinttel való foglalkozás, tehát hogy milyen módon tanulnak az emberek, a konnektivizmus azonban azzal foglalkozik, hogy mit és miért tanulnak.” (Verhagen, 2006)

„A konnektivizmus egy másik kritikusa, Bill Kerr úgy látja, hogy bár a technológiának hatása van a tanulás körülményeire, de ami a tanuláselméletet illeti, nem hozott újat a már meglevő elméletekhez képest.” (Kerr, 2007)

Tanulási forma, oktatás-módszertan, tanuláselmélet, paradigma, életforma?

Látják, nem is olyan egyszerű!

Szeretném, ha a hónap végéra a tapasztalatok, az előzetes tudás, az új információk és nézőpontok hatására mindenki rendelkezne egy állásponttal, egy saját fogalommal/tudástérképpel a konnektivizmusról!

Nem célom a meggyőzés, nem célom az egy egységes definíció megalkotása.

Célom a vélemények és vélekedések megismerése – legyen ez közös célunk!

A szakmai közösségekről nem csak a szakmai közösségnek

http://bit.ly/TcdFhQ 

A CMI novemberi témája a tudáselosztás és tudásmegosztás. Bár a cím talán egyoldalú folyamatokat takar (web 1.0., csak megosztom, más meg befogadja és pont), én nem tudok a visszacsatolás, az újabb tudáselemek megszületésének lehetősége mellett elmenni. Nem csak azért, mert a web 2.0. világában azt hiszem éppen itt van a hangsúly, hanem azért, mert még csak 23 éves vagyok, és messze még a 40 éves kor, amikor egyes álláspontok szerint a tudásmegosztás belső értékké/alapelvvé válik (Nuridsány, é.n.)  

Bejegyzésemet négy szakirodalomra építem fel:

1. Nuridsány Judit és Hasznics Milán: Hálózati tudásmenedzsment rendszerek sajátosságai, bevezetési tapasztalatai

2. Obermayer-Kovács Nóra: Tudatos tudásmenedzselés a tudásgazdaságban

3. Tomka János: Szakmai közösségek hozzájárulása a szervezeti együttműködés fejlesztéshez

4. Dr. habil Noszkay Erzsébet: A tudásmenedzsment hazai fejlődéstörténete

Ezek jellemzően üzleti környezetben vizsgálják a tudásmenedzsment folyamatokat, én azonban szeretnék picit „általánosítani”, és megpróbálok egy általános képet (s mindemellett véleményt) rajzolni a tudásmenedzsment folyamatokról, lehetőségekről, különös tekintettel a szakmai közösségekre.

Obermayer-Kovács kutatásában arra keresi a választ, hogy mik a tudásmenedzsment meghatározó tényezői, hogyan határozható meg annak fejlettségi szintje, s hogy mi az összefüggés tudásmenedzsment gyakorlat és szervezeti méret, szervezeti kultúra között. Tomka disszertációjában azt kutatja, hogy a szakmai közösségek alkalmas szervezetei-e az együttgondolkodásnak és az együttműködés fejlesztésének, és ha igen, akkor működésükhöz milyen feltételek szükségesek? (Tomka a formális szervezeteken belüli szakmai közösségeket vizsgálja – vagyis nem az önmagában álló „informális” csoportokat.). Noszkay azt vizsgálja, hogy milyen megoldandó problémákat tartanak aktuálisnak a hazai tudásmenedzsment és intellektuális tőke hasznosítása kapcsán a szervezetek, vagyis hogyan fejlődik a tudásmenedzsment gyakorlat. Nuridsány és Hasznics pedig főként a jó gyakorlatokból csemegéznek előadásukban.

A tudásmenedzsment fogalmát Tomka a disszertációjában a következőképpen definiálja: a szervezet tudásmozgósító képességének módszeres és szervezett fejlesztése a teljesítmény növelése érdekében (Tomka, 2005). Nuridsány az előadásában a tudásmenedzsmentet, mint szemléletbeli megközelítést definiálja, mely lehetővé teszi az egyének, a csoportok és a szervezet számára, hogy tudást kollektíven és rendszerezetten létrehozzanak, alkalmazzanak és megosszanak céljaik elérése érdekében (Nuridsány, é.n.)

http://bit.ly/URxhHv 

Mindkét definíció kiemeli a rendszeretettséget, melyet befolyásolhat a tudásról alkotott kép és a tudás menedzselhetőségéről vallott elképzelés. Már talán a legegyszerűbb tudás-felosztás is erősen meghatározza a lehetőségeket, tudniillik létezik a klasszikus humanista tudás fogalom, a tudni mit (ma a bölcsészetben jellemző), és a pragmatikus tudás, a tudni hogyan (más néven mérnöki tudás felfogás). Az előbbinek átadása talán könnyebb, utóbbi azonban értékesebb. Vagy a helyzet nem ennyire fekete és fehér? 

Megértéséhez talán érdemes áttekinteni a tudásmenedzsment fejlődési folyamatát: (Noszkya, 2006)

1. Az első generáció jellemzője, hogy a tudástermelés technológiáját állítja középpontba. Jellemzően ebben a korszakban épülnek ki a nagy adatbankok, adatárak, honlapok, portálok. A tevékenység középpontjában a hatalmas információtömegek kezelésének, strukturálásának igénye áll. (Obermayer-Kovács által Technológiaorientált irányzatnak nevezett tudásmenedzsmenttel tudnám azonosítani.)

2. A tudásmenedzsment második generációs korszakának legfőbb jellemzője, és egyben aktiváló tényezője is, az ismeretalapú (explicit) és a tapasztalati, problémamegoldó (tacit) tudás különbözőségének felismerése és tudatos kezelése. Amíg az explicit tudás kezelésére újabb és újabb lehetőségeket kínál az informatikai fejlődés, addig a tacit tudás elérése és felhasználása már jóval komolyabb nehézségeket jelent. Nem csak azért, mert általában rejtőzködő, illetve nehezen átadható, de azért is, mivel nagyon személyes. Ebben a korszakban éppen ezért a tudás, mint humánerőforrás gazdálkodási kérdés és annak letéteményesével, a kvalifikált, speciális tudással bíró emberrel való foglalkozás jelenik meg különféle alkotó- és szakmai közösségek létrejöttének támogatásával. (Obermayer-Kovács által Tanulásorientált irányzatnak nevezett tudásmenedzsmenttel azonosítanám.)

3. A harmadik generációban a tudás már nem mint érték, hanem mint hálózat jelenik meg, mely lehetővé teszi a gyorsabb innovációs folyamatokat, a folyamatos nyílt kommunikációt. Ezen generáció jellegzetességei a jellemzően egyetemek köré épülő tudás-központok. (Obermayer-Kovács által Folyamatorientált irányzattal azonosítanám.)

4. A negyedik generációban a tudás, mint önálló tőke jelenik meg – mely több problémás kérdés mellett a mérhetőség kérdését feszegeti. Ezen korszakról még kevés tapasztalatunk van, ez a jelenünk. (Obermayer-Kovács által Célorientált irányzattal azonosítanám.)

Azt gondolom, hogy az egyes korszakváltások nem jelentik a régi gyakorlatok eltűnését, egész egyszerűen inkább ráépülnek azokra, tovább gazdagítva a lehetőségeket. Talán a CMI hatás, talán az andragógus (empatikus) véna teszi, de szeretnék a második generáció jellegzetességeivel, a szakmai közösségekkel foglalkozni a továbbiakban.

A szakmai közösség olyan emberek csoportja, akiknek közös az érdeklődésük, hasonló problémák megoldásán dolgoznak, vagy azonos szenvedélyük van, és akik tudásukat adott szakterületen folyamatos együttműködés segítségével mélyítik. Rokonfogalom a tanulóközösség, gyakorló közösség, alkotóközösség, szakmai hálózat. (Tomka, 2005)

Tomka kutatásában az 50 fős for-profit szektorbeli minta 78%-a nyilatkozott úgy a kérdőíves felmérés során, hogy szervezetében fontos a tudásmegosztás, de csak 34% rendelkezik ehhez kapcsolódó gyakorlattal, melynek legnépszerűbb formáját az adatbázisok jelentik, ezt követik a tudás tárházak és az információ központok. A szakmai közösségek a 7. helyen állnak: jellemzően azon szervezetek körében népszerűek, melyek nemzetközi háttérrel rendelkeznek.

http://bit.ly/R88ELD 

A szakmai közösségek építőelemei: 

1. Tudás/szakterület – megteremti a közös identitást, legitimálja a közösséget, útmutatást nyújt és behatárol.

2. A szakterület művelői/Közösség – segíti az interakciót, bátorítja az ötletek feltárását.

3. Közös gyakorlat – közös keretek, ötletek, információk, stílusok, eszközök, melyek biztosítják a munka hatékonyságát.

A három elem jó tudásszerkezetet hoz létre, de bármely elem hiánya a szakmai közösség létét fenyegeti. A szakmai közösség lehet kicsi/nagy, hosszú- vagy rövidtávú, szervezett vagy spontán alakuló, közeli vagy földrajzilag távoli személyekből felépülő. Sok esetben teljesen informális, fel sem ismert, máskor intézményesült is lehet – s viszonya egy felsőbb szervezettel alakulhat pozitívan (legitimált), vagy kevésbé pozitívan (kalózkodó).

A 7. hely azért nem túl előkelő azt gondolom. Mi áll ennek a hátterében? Mi az oka, amiért nem szívesen osztunk meg tudást?

Tomka fókuszcsoportos vizsgálatai során a következő válaszokat kapta a kérdésre: a tudás hatalom szemlélet uralkodó volta (– a tudás megosztása esetén az egyén fél, hogy veszít vélt vagy valós hatalmából), az időhiány, továbbá vannak, akik nem tartják tudásukat megosztásra alkalmasnak, és vannak, akik az anyagi- vagy erkölcsi elismerést hiányolják tudásmegosztásuk viszonzásaként.

Obermayer-Kovács felsorolása sok hasonló elemet tartalmaz, de kiemelném továbbá a bizalomhiány, a szervezeti kultúra elutasító jellege és az intolerancia akadályozó voltát.

Nuridsány előadásában alapelvnek nevezi a tudásmenedzsment gyakorlatában a 1. bizalmat, 2. a nyílt kommunikációt, 3. a tanulást és 4. a tudás megosztást – melyek nélkül a folyamat valóban működésképtelen.

Na de aki mégis részt vesz a tudásmegosztás folyamatában az időmilliomos? Vagy szervezete iránt teljes mértékben lojális? Vagy béremelésre számít? Devanport és Prusak kutatásaik eredményeként három motivációs tényezőt emelnek ki: 1. reciprocitás, 2. alturizmus, 3. hírnév (Tomka, 2005). A kutatás szintén for-profit szférában zajlott, de legyen szó üzleti szféráról, legyen szó komoly piaci versenyről, azért úgy érzem, hogy ezek egyéni, belső motivációk. Jé, az üzleti világban is lehet ilyen?

Végezetül pár szót arról, hogy a megosztott tudásból hogyan lesz új tudás, hogyan lesz egyéni fejlődés, hogyan termelődik újra a motiváció?

Új tudás létrehozását az explicit és tacit tudás kölcsönhatása eredményezheti. Nonaka és Takeuchi The Knowledge Creating Company című írásukban ezt a spirálmodellel szemléltetik, mely négy lépésben írja le az új tudás létrehozásának kölcsönhatásokon alapuló folyamatát:

1. szocializáció – megosztás (tacit tudás)

2. externalizáció – kommunikáció (explicit tudás)

3. kombináció – elosztás (explicit tudás)

4. internalizáció – tanulás (tacit tudás)

Tomka ezt a spirális, folytonosan ismétlődő folyamatot tudásgondozásnak nevezi.

Ahhoz, hogy a folyamat létrejöjjön, és hatékonyan menjen végbe, meg kell teremteni az ehhez szükséges feltételeket, a fent nevezett alapelveknek teljesülniük kell. Ma az a „divat”, hogy ehhez teremtsünk együttműködő és bizalmon alapuló légkört. Ugyanakkor egy provokatív kérdés a végére Sveibytól, aki a tudásmenedzsment elismert professzora: biztos érdemes az együttműködő légkör kialakításába pénzt invesztálni? Sveiby egyik írásában rámutat arra, hogy bár jó néhány empirikus kutatás az együttműködés és bizalom jelentőségét hangsúlyozza a szervezetekben, ugyanakkor a kreatív, innovatív folyamatok, a tudástermelés versenykörnyezetben zajlik.

Goleman ellentétben az előző felvetésével amellett érvel: bizonyított tény, hogy a szervezetek versenyképességének hátterében egy harmad részt a pozitív légkör áll – és ez elég sok ahhoz, hogy figyelembe kell venni jelentőségét, pénzt kell fordítani rá.

Érezhetjük, hogy a talaj ingoványos. De talán csak az üzleti világban – s ez esetben a kérdés megvitatását hagyjuk a vezetőkre. Andragógusként azonban azt gondolom, hogy a szakmai közösségeknek (és egyéb más tanulóközösségeknek) van jelentőségük az üzleti szférán túl is, méghozzá az informális tanulásban általában. Közismert andragógiai trend az informális tanulási folyamatok előtérbe kerülése, ezért ha nem is pénzt, de energia befektetést megérdemel az együttműködő, bizalmi légkörrel rendelkező közösségek kialakítása és fenntartása – az egyéni fejlődés érdekében!

http://bit.ly/10wmo4h

egy újabb bőr...

Netgeneráció – harmadszor téma a blogomon.

Nehéz új nézőpontot találni, hiszen csak kevesebb, mint fél év telt el azóta, hogy megírtam első és második bejegyzésemet netgeneráció témában, és a kép ez idő alatt nem sokat változott.

Vagyis dehogynem: új csoportba kerültem (CMI), és az új közösség arra késztet, hogy picit más szemüvegen keresztül nézzek most. Azért kezdetnek felpróbáltam még a régit is, elolvastam korábbi bejegyzéseimet (meglepődtem a rég elfeledett, ámde logikusnak tűnő gondolatmeneteken, és meglehetősen sajnálom, hogy a megjegyzések a KONNEKT fb csoportban maradtak, és nem láthatom az akkor kialakult vitát…), de most nem szeretnék Prenskytől indulni, vagy az alapvető csoportosítások ismertetésétől. Szeretnék belevágni: in medias res.

A csoport alakulgatásakor, a témahónap elején elhangzott néhány vitaindító kérdés – ezekre reagálnék.

http://bit.ly/WkpI0m

1. Hogyan kezelhető a digitális nemzedék megváltozott attitűdje?

A kérdés melletti megjegyzés volt, hogy már abba is bele lehet kötni, hogy változott-e egyáltalán valami? Én inkább abba kötnék bele, hogy csak és pusztán a „digitális nemzedék” lét miatt változott-e valami? Elegendő-e azon gondolkodni, hogy a számítógépet és internetet napi szinten használó generáció az iskolapadban és a mindennapokban is valami ehhez alkalmazkodó módszertani környezetben érezné-e jól magát, vagy nem elég csak ez? Arra szeretnék kilyukadni, hogy az általánosan átalakuló társadalmi környezet, a meghatározó és divatos eszmék formálják az embereket, és ennek egy része csak (jó valóban elég nagy és meghatározó) a digitalizáció.

Vagyis amikor a digitális nemzedék tagjai beülnek az iskolapadba, és mindent szeretnének, csak tanulni nem (jó persze korábbi nemzedékek esetében sem volt minden rózsaszín), és ehhez még sokszor támogatást is kapnak (csökkenő követelmények, ne legyen házi feladat, alternatív pedagógiák terjedése stb.), akkor nem csak az a kérdés, hogy a szinte állandó online jelenlétük (új attitűdjük) mellett hogy férhet meg az iskolai tanulás, hanem az, hogy hogyan tegyük motiválttá, lelkessé, elhivatottá, felelősségteljessé őket.

Nem vagyok pedagógus, jó gyakorlataim sincsenek. Csak kutatási eredményeket látok, olvasok. Néhányan utópisztikus képeket festenek arról, hogy milyen a digitális generáció, mások kongatják a vészharangot, hogy nem is olyanok. De abban mindegyik stáb egyet ért, hogy a pedagógia valahogy nehezen, vagy egyáltalán nem reagál. Persze mondhatjuk, hogy nincsen egyszerű dolga, hiszen ha az első csoportnak hisznek, akkor kapkodnak a digitális eszközök irányába (és feltehetően a kapkodásnak nyögés a vége…), ha a másodiknak, akkor meg talán nem kapkodnak, csak konstatálják, hogy a gyerek ugyanaz, mint régen, csak most nem babával játszik, hanem okostelefonnal, de ettől nem digitálisan kompetens.

Az igazság félúton lehet. A diáksereg változik, de nem csak a digitalizáció hatására. Ez egy törvényszerű folyamat. A pedagógiának, mint tudománynak pedig - együttműködve más tudományokkal (szociológia, pszichológia stb.) - tudni kell erre reagálni (nem új helyzet ez talán a pedagógia több száz éves történetében…).

Az, hogy miért megy ez ma olyannyira nehezen? Nem értem... Nem feltétlen a tananyagot kellene változtatni megítélésem szerint (nyilván azt is – bár nem feltétlen olyan formában tenném ezt, mint ahogy ma látom a gyakorlatban), hanem a módszert. Gördülő vagy rugalmas tervezés. Kell, hogy a pedagógus módszertárában legyenek eszközök, amiket elő tud venni, ha kihívás elé kerül. S lehet, hogy bizonyos esetekben az interaktív tábla használata lesz az üdvös módszer, de lehet, hogy egy egyszerű rajzolós vagy aktivizálós feladat. (Jó példa arra, hogy van, akinek a módszertára kimeríthetetlen, és tud rugalmasan tervezni: Marianna).

2. Melyek azok a kompetenciák/tudáselemek/területek, amelyek elsajátítása eredményesebbé, hatékonyabbá teszi a felkészülésüket a későbbi munkájukra?

Első körben azt mondanám: az EU által ismertetett nyolc kulcskompetencia. (részletek) Talán nem is kérdés, főleg, amikor kompetencia alapú oktatás zászlaja alatt alakul a közoktatás és a felsőoktatás.

Ugyanakkor ezek közül is én egyet emelnék ki, ez pedig a tanulni tanulás képességének elsajátítása. Ha a gyereket megtanítjuk tanulni (nem pedig mentesítjük a nehézségek alól), akkor képes lesz az életben a kihívásokra gördülő módon, új tudáselemek elsajátításával reagálni. Képes lesz a digitális kompetenciáit fejleszteni, képes lesz az idegen nyelvi kompetenciáit is fejleszteni stb. Vagyis ahogy fent írtam, hogy a pedagógiának tudni kell reagálni a folyamatosan változó diákállományra, úgy az egyénnek is tudni kell folyamatosan reagálni a környezete változásaira, a kihívásokra. És erre folyamatos tanulással (formális, nonformális, infomrális módon) tud. Ezért kulcs, hogy tudjon tanulni, tanítsuk meg tanulni! Ez az a kompetencia, ami az egyén eredményességének, boldogulásának a kulcsa.

http://bit.ly/TPf1Ua

3. A kutatási eredmények nem alapozzák meg a „másképp van huzalozva az agyuk” és a „kiválóan alkalmazzák multitaskos tevékenységeket” állításokat. Erről mi a tapasztalat? 

Igen.:) Az az igazság, hogy valami ilyesmire lyukadtam ki az első bejegyzéseimben. De alapvetően sem tételeztem fel soha, hogy biológiailag mások lennének az alfa, vagy akár a Z generáció tagjai… (A homo interneticus talán túlzó és félrevezető fogalomhasználat – minta valóban az evolúciós fejlődés egy újabb állomására jutnánk…)

Tapasztalatom nincsen, a kutatási eredményeket látom. És a környezetemet. Igaziból nem lepődök meg, nincsenek nagy elvárásaim:) (Már.)

Ami érdekes, és elgondolkodtatott, azok az IKkutatás2011 eredményei. Feltételezhetnénk, hogy az informatika szakos egyetemisták digitális kompetenciái magasan az átlag felett vannak. És ha ezt feltételezzük, akkor csalódnunk kell, ha a kutatás eredményeinek elemzésébe kezdünk. (Érdemes a prezit végignézni!)

Egy hirtelen jött gondolatomat osztanám meg ezzel kapcsolatban. Amikor ma hazafelé jöttem, és nyitottam a bejárati ajtót, akkor ugrott be, és azonnal le is írtam:) Én a következőkkel magyaráznám a kialakult, talán meglepő helyzetet:

1. A szakok választása már nem feltétlen a kiemelkedő érdeklődés, esetleges hivatástudat alapján történik. Vagyis nem biztos, hogy egy informatika szakos hallgató elhivatott, és nem azért ül a padban, mert csak ide vették fel, mert a gépészkarra nem jutott be stb. Vagyis nem biztos, hogy előzetes ismeretei, kompetenciái kiemelkedők.

2. De ha mégis elhivatott, az informatika szerelmese, akkor pedig fennállhat az a helyzet, hogy hatalmas az ismerete (a szakmai ismerete akár), de mint tudjuk, ez a kompetenciának csak egy része. Hiányzik a képesség és az attitűd. Ha az előbbi meg is van, vagyis tudja használni pl. a web 2.0-s eszközöket, az akkor sem eredményezi egyértelműen, hogy a pozitív attitűd is adott, vagyis gondolkodik is web 2.0-s fejjel, és mondjuk blogol, vagy wikipédia szócikket szerkeszt – akár saját szakterületén. Mert nem párosul a hivatásához, a munkájához pozitív attitűd, az értékteremtés gondolata. Az informatika szakos hallgató, ha az ismerete révén közelebb is áll a netgenerációról alkotott ideálokhoz, ennek hiányában „csak” ugyanolyan online-generációs marad, mint a többség.

Ebből a nézőpontból (mely lehet, hogy téves) már nem is olyan meglepő a kép.

Három kérdés, három meglátás. Ennyit tennék hozzá a korábban megírt bejegyzéseimhez és a CMI csoportban a témában megosztott rengeteg cikkhez. Azt gondolom/látom, hogy a téma divatos, sokan beszélnek róla – de nem feltétlen haladunk előre. Megelégszünk egy pozitívabb vagy negatívabb képet rajzoló kutatási eredménnyel (azzal, hogy foglalkozunk a problémával), de a jó gyakorlatok száma (mely mindkét esetben növekedést kellene, hogy mutasson) stagnál.  Vagy csak nem osztjuk meg?     

Gondolatok – már nem egy egyetemi kurzushoz

A kurzus már nem KONNEKT és nem is kurzus. Curious MInds. Számtalan téma, csak mert érdekes, csak mert elgondolkodtató. (Talán az is megérne egy bejegyzést, hogy mi is ez, s hogyan látom én a csoportot, akár jelen bejegyzésem témája, a közösség szempontjából, na de erről talán majd később.) Röviden: megosztunk egymással információkat (tudást), kiveszünk a közösből érdekes szálakat. Három hónapja vagyok tag, s most először (s nem csak idő híján) találtam egy blogbejegyzést érő gondolatot, mely szerintem igen érdekes és elgondolkodtató.

„Hálózatokban élünk, nem közösségekben, és mindenki, akit csak ismerek, magányos ettől.” – egy mondat John Taylor Gattotól. A szövegkörnyezet is rettentő érdekes (lsd. itt), de most csak ezt a gondolatot fűzném tovább. Kérdéseim: közösség és hálózat milyen kapcsolatban áll egymással? Nem minden hálózat közösség, de minden közösség hálózat? Tudatos felhasználóként van lehetőség a hálózatban közösségben is lenni? Átalakulhat-e egyáltalán a hálózat közösséggé? Vagy egy hálózat nem közösségből indul? Mi a különbség tehát hálózat és közösség között? Akkor elkezdem…

http://bit.ly/Qeef11

Akik már olvasták korábbi írásaimat, tudhatják, hogy szeretek az alapfogalmakból kiindulni, hogy egy nyelvet beszéljünk (vagy beszéljek – legalább magammal, amikor gondolkodom).

Hálózat: „programok, adatok stb. megosztása, közös használata végett összekapcsolt számítógépek rendszere.” (MÉKSZ)

Közösség: „közös élet, vagy munkaviszonyok közt élő, illetve közös eszmék, célok által egyesített emberek csoportja.” (MÉKSZ)

Közös: „több személytől egyidejűleg birtokolt, használt.” (MÉKSZ)

Egy informatika tananyagban felteszi a szerző a kérdést: miért van szükség hálózatokra. Több választ is sorol, de minden válasz magában hordozza a „megosztás” szót. Megosztani pedig egymással lehet csak (legalábbis értelme akkor van a megosztásnak, ha valaki be is fogadja a tartalmat, nem?). Vajon a megosztás azonnal feltételezi-e a közössé válást? Vajon a hálózat-definícióban használt „közös” jelentése ugyanaz-e, mint a közösség-definícióban? Az elsőben közös, de nem közösségi, a másodikban azonban a közösségi jelentése által több. Nekem ebből következik, hogy nem minden hálózat közösség. (Remélem, hogy másnak is:)) 

Mitől lesz egy hálózat közösségi, vagy egyenesen közösség? Lehet-e egyáltalán?

http://bit.ly/T9oH6K 

„Közösséginek nevezhetünk egy hálózatot, ha az azt használók interakcióra képesek egymással.” – olvasható az INAPLO Projekt keretében vezetett blog „Mitől lesz egy hálózat közösségi” című írásában. A szerző ez alapján közösséginek nevez már egy fórumot is. Azt gondolom, hogy bár elfogadható gondolatmenet, ha ebben a formában értelmezzük a hálózatot közösséginek, akkor valóban magányosak maradunk a hálózaton. Ugyanis (bár nem vagyok nagy fórumozó) fórumok szerveződnek egy-egy téma köré, a hozzászólók megosztják véleményüket, információikat, de sosem válnak valós közösséggé atekintetben, hogy közös eszme, cél, élmény „egyesítse” őket. Továbbá a puszta „képesség” ne jelenti a valós cselekvést – s ezáltal nem egyértelmű az interakció megjelenése (sok halott fórumtéma van az interneten, ugye?).

De felteszem a kérdést: közösségibb-e egy facebook csoport például? Mondhatnám, hogy igen: a csoport lényéből adódóan. De valójában talán ugyanolyan „álközösség” is lehet, mint egy fórum. 

http://bit.ly/RMMUVv

Közben felmerült bennem a gondolat, hogy nem a kezdeti fogalomértelmezés viszi-e gondolataimat valóban arra, hogy egyetértsek Gattoval, miszerint a hálózatokban nem vagyunk közösségben. Nem az e a probléma, hogy a közösségről, mint „offline-jelenségről” (elnézést a kifejezésért) beszélünk, és gondolkodunk, melyhez sajátos jellemzőket, pozitív értékeket társítunk (pl. együttlét, kapcsolat, közös élmény – s mindez valósághoz kötve!), s melyek nyilvánvalóan nem valósulhatnak meg egy az egyben a web alapú hálózatok közösségeiben. Vagyis nem összehasonlítható egy offline közösség és egy hálózati közösség (talán nem is szerencsés a közösség fogalom használata mindkét esetben). Ahogy egyik nem feltétele a másiknak, úgy nem is pótolhatja egyik a másikat, s úgy a magányosság érzete vagy nem érzete sem evidencia egyikben vagy másikban. Azt gondolom, hogy az offline közösségekhez ritkábban társítunk magányosság érzetet (fontos, hogy a magányosság és egyedüllét nem ugyan az, de ha ebbe belebonyolódnék, akkor az nagyon messze menne, és már talán nem is CMI-be illő lenne…), pedig ott is előfordulhat. Talán az offline közösségek jobban építenek a Granovetter által erős kötésnek nevezett kapcsolatokra (csökkentve ezáltal a magányosság érzetet), míg a közösségi hálózatok inkább a gyenge kapcsolatokra támaszkodnak. Ugyanakkor, ha ismerjük Granovetter elméletét, akkor tudhatjuk, hogy ő ez utóbbi kapcsolatoknak (gyenge kötés) nagyobb jelentőséget tulajdonít a társadalom szempontjából. (Persze ez nem zárja ki, hogy az egyén attól még magányosnak érezheti magát erős kötések híján.)

A hálózat tehát gyenge kötésekre épít, gyenge kapcsolatokra. A hálózat közös használatra épít, de talán még inkább a megosztásra. Megosztok, de vajon meghallják(/látják)-e, reagálnak-e rá(m) – vagyis valós-e az interakció, ami közösséget formál?

Kérdéseim közt szerepelt, hogy vajon a tudatos internet használat eredményezheti-e a közösségi élmény megélését és a magányosság érzetének megszűnését a web-alapú hálózatokban? Azt hiszem, hogy igen, méghozzá duplán.

1. Azért, mert a tudatos internethasználat jellemzője, hogy nem csak befogadásra épül, hanem megosztásra is, vagyis valós web 2.0-s jelenlétet (digitális állampolgárságot) feltételez, megteremtve ezáltal az interakciót, mely egy hálózatot közösségivé formálhat.

2. Azért, mert egy tudatos felhasználó estében az online és virtuális világ talán nem mosódik annyira össze a valós (offline) léttel, talán az egyén nem várja a magányosság érzetének megszüntetését pusztán egy online vagy virtuális közösségtől (persze lehet, hogy ez utóbbi indokom csak naiv találgatás…)

Tehát közösségből lesz-e hálózat, vagy hálózatból lesz-e közösség, vagy a kettő kapcsolata e formában nem leírható?

1. Én azt gondolom, hogy minden közösség hálózat (és itt most nem a fenti definíció szerint, vagy nem pusztán a web-alapúságra támaszkodva jelentem ezt ki, hanem tágabb értelemben).

2. Továbbá a hálózat válhat közösséggé a fenti gondolatmenet alapján. (De nem minden hálózat közösség.)

(De természetesen a kettő nem csak ebben a viszonyban értelmezhető.)

Maslow alkotott egy piramist (biztos mindenkinek a könyökén jön már ki…), és ott középen áll a szociális szükséglet – a csoporthoz (közösséghez) való tartozás igénye. Azt gondolom, hogy ezt a szükségletet pusztán (web alapú) hálózatokban nem tudjuk kielégíteni, hiába is sugallják ezt a reklámok (virtuális barátok, robot társalkodók stb.) Ugyanakkor, bár messzemenően egyetértek Gatto állításával, a napjaink társadalmára jellemző elmagányosodási folyamatok véleményem szerint nem egyértelműen és kizárólagosan a web-alapú hálózatok elterjedésének eredményei…

http://bit.ly/T9pdBU

Ajánlom:

Csermely Péter: Rejtett hálózatok ereje

Nicolas Christakis: Kapcsolatok hálójában

Közösségi hálózatok: http://szocial.blogspot.hu/

Csermely Péter blogja: http://csermelyblog.tehetsegpont.hu/

zárszó a jelennek, nyitány a jövőnek

A-nak,

a következő konnekt csoportnak,

és azoknak, akik olvastak és dolgoztak velem

Elterveztem, hogy nem írok záró bejegyzést, mert minek, ráadásul a nagy fekete pontot is kitettem már. Mit összegezzek, mikor már a konnektivista témahéten összegeztem. De ma hazaértem a félévzáró, értékelő beszélgetésről, aminek akkor lett vége, mire a beszélgetés végre elkezdődött, és ennek eredményeképpen sok összegző gondolat maradt a fejemben. Továbbá mikor bekapcsoltam a gépemet, az egyik csoporttársam e-mailje várt, hogy tanul a jegyzeteimből és olvassa a blogomat (=készül a vizsgára), és milyen jó így tanulni, és nem írok-e egy záró bejegyzést. Hát akkor írok, karakterek számolása nélkül (eddig sem számoltam:))!

Ha visszatekintek az első bejegyzésemre, akkor azt hiszem elmondhatom: nyitott voltam. Nem féltem a karakterektől, a ustreamtől és a fogalomtérképtől, vagy csak nem írtam le (mert szerintem ez ciki!). Ha igényeltem is, hogy tanítsák meg nekem, hogyan használjam ezt a sok web 2.0-s eszközt, utólag azt mondom: jó, hogy nem tették és jó, hogy nekem kellett… Mindig is önfejű és önálló voltam, és azt gondolom, hogy a kurzus során használt eszközök, módszerek nem taníthatók. Csak tanulhatók… Szóval Te, ki nyitánynak olvasod a bejegyzésemet: „no para”, nézz utána, tapasztald meg, légy nyitott – és ne hagyj fel minden reménnyel:) (Még ne!! ;)

A kurzus során tíz témahét volt. Volt eleje és volt vége. Volt ritmusa és volt tartalma. Azt gondolom, hogy ez a hossz ideális volt. Gondolhatjuk, hogy pont mire belejöttünk, akkor lett vége. Szerintem éppen ez a jó! A kurzus célját leginkább abban látom (de lehet, hogy a teljesítésem hibás volt), hogy tanuljam meg használni az eszközöket, sajátítsam el az információs társadalomban elfogadott és elvárt szemléletet, tanuljak meg digitális állampolgárként tanulni. Ennek a „folyamata” volt a kurzus. Megtanultam a végére tanulni, használni az eszközöket, és talán digitális állampolgári szemléletet képviselek – vagyis elértem a célt. (Lehet, hogy a tananyagból nem tudnék levizsgázni…)

A tartalom: azt gondolom ez is nagyon ideális volt. Korábbi bejegyzésemben vitattam, hogy szerintem a konnektivizmus nem tartalomfüggetlen, vagyis nem alkalmazható minden témában. De ebben a témában (Információs társadalom és média a XXI. században) igen. Ehhez mindenki hozzá tud szólni, mert van alaptudása (vagy remélhetőleg megalapozott véleménye), tud miből építkezni. A téma tíz hét alatt talán nem kimeríthető… Én azt gondolom, hogy első körben mindenképpen! 

Irányítás, vezetés: azt gondolom, hogy egy csoport sosem lesz teljesen önirányító. Egy csoport mindig kitermeli magából a vezetőt, az irányítót, ha nem kapja meg. Egy konnektivista csoportban is kell, hogy legyenek ilyen személyek. Az inspirátorról már sokat értekeztem: ki lenne jó, ki nem, ki volt, ki nem. Azt gondolom, hogy egy formális oktatási környezetben nagyon nehéz megtalálni az ideális személyt. A tanár, mint inspirátor – borzasztó lett volna. Hiába törekszik a tanár partneri viszonyra a hallgatóval, a formális oktatási rendszerben messze még a cél. Egy hallgató nyakába nem lehet ekkora felelősséget akasztani azt hiszem. Talán ha a csoportban több külső tag is megjelenik, akkor lett volna esély jó inspirátort találni. Külső tagoknak azonban híján voltunk. Miért? Nem tudom, milyen volt a marketing. Nem tudom, hogy vajon a téma megnyerő-e vagy inkább a módszertan, és kinek mi lehet inkább motiváló atekintetben, hogy csatlakozzon.

A külső tag meddig külső? Amíg nem csatlakozik. Utána csoporttag. A csoportnak a heterogenitását növeli. Korábban azon az állásponton voltam, hogy a módszertan talán homogén csoportban (egyező előzetes tudás mentén) jobban alkalmazható és működtethető, de a kurzus végén, tapasztalva a külső szem jelenlétét, ezt cáfolom. Részben. Nekem hatalmas lendületet adott, hogy Kulcsár Zsolt olvasta egy-két bejegyzésemet és hozzászólt (fontos azonban hozzátennem, hogy külső személyként tudni kell úgy hozzászólni, hogy az előrevivő legyen és helyénvaló legyen!), hatalmas lendületet adott, ha olyan emberek elismerését vívta ki magának egy-egy bejegyzésem (és ezzel én magam is talán), akikre felnézek, vagy akiknek véleménye számít. De az is nagy lendületet adott, ha olyan vitákba keveredhettem bele, ahol objektív (!!! és ez nagyon fontos!!!) érvek ütköztek egymással, valós tudás épült és vélemény formálódott. Azt hiszem, nekem ezért érte meg a csoportba csatlakoznom!

A csoportról: azt gondolom, hogy bár megfogyatkozott a létszám (2/3-os leszakadás), a kis csoportban is szelektáltam. Nem azért, mert nem volt időm, hanem mert nem volt mindenhol információ. Azokat a blogokat szerettem, és azokhoz szóltam hozzá, ahol volt önálló gondolat, ahol nem az órai jegyzet(em) köszönt vissza. Ha a gondolat/vélemény bizonytalan is, de saját, akkor arról van mit beszélni. A szakirodalmat kritikusan kell nézni, reflektálni kell rá. Csak így lehet tudást építeni. Ja, és hogy ez a tudás közös-e? Szerintem nem. Segítünk egymásnak a tudás építésében, de nem közösségi tudást viszünk magunkkal, hanem egyéni tudást (mely jó esetben képességekkel, készségekkel és helyes attitűddel párosul).

Sajnáltam, hogy a ustream előadások megcsúsztak (amúgy én is), és hogy ezzel kapcsolatosan már nem alakultak ki beszélgetések, talán kevesen is hallgattuk egymást. Idő fogytán? Csak felmerült ez az átkozott ELEFÁNT. Azt gondolom, hogy ennek a kurzusnak az elején hoztunk egy döntést: igen vagy nem. Ha vállaltad, akkor csináld! Időd pedig arra van, amit szeretnél… Lehetnek ezek sallangok és rózsaszín mondatok, és lehet azt is mondani, hogy mit beszél egy huszonhárom éves nappalis. Nem szeretnék bemutatkozni…

De meggondolandó, amit Kovács Ilma említett, hogy a tavalyi csoport sokkal inkább egy posztgraduális képzés részeként javasolná ezt a kurzust. Vagyis még jobban kitolná? Persze lassan az Y-generáció jut oda, de jelenleg ezen képzésekben inkább x-ek vannak jelen. Bár én azt gondolom, a konnektivizmus nem korfüggő. A konnektivizmushoz érettnek kell lenni, kritikusan kell gondolkodni, önállóan kell tudni dolgozni (mert ez nem az a csoportmunka…) és hatékonyan kell tudni menedzselni az időt. Ha ez megvan, akkor pedig nyitott módon bele kell vágni! 

 

A kerekasztal beszélgetésről hazafelé jövet először játszottam el a gondolattal, hogy csatlakoznék a legközelebbi konnekt csoporthoz. Az egy év múlva lesz. Hát majd meglátjuk. Inspirátorként? Nem merném vállalni. De megosztanám a jegyzeteimet. Újra írnék-e blogot ezen témákról? Hát nem. De jó lenne, ha mondjuk hivatkoznának a blogomra:) Olvasnék és kérdeznék. És lehet, hogy ez egy-egy bejegyzés elkészítéséhez is kedvet adna. Ha a blogom egy év múlva újraéled, akkor az azt jelenti: ismét vettem a bátorságot:)