egy újabb bőr...

Netgeneráció – harmadszor téma a blogomon.

Nehéz új nézőpontot találni, hiszen csak kevesebb, mint fél év telt el azóta, hogy megírtam első és második bejegyzésemet netgeneráció témában, és a kép ez idő alatt nem sokat változott.

Vagyis dehogynem: új csoportba kerültem (CMI), és az új közösség arra késztet, hogy picit más szemüvegen keresztül nézzek most. Azért kezdetnek felpróbáltam még a régit is, elolvastam korábbi bejegyzéseimet (meglepődtem a rég elfeledett, ámde logikusnak tűnő gondolatmeneteken, és meglehetősen sajnálom, hogy a megjegyzések a KONNEKT fb csoportban maradtak, és nem láthatom az akkor kialakult vitát…), de most nem szeretnék Prenskytől indulni, vagy az alapvető csoportosítások ismertetésétől. Szeretnék belevágni: in medias res.

A csoport alakulgatásakor, a témahónap elején elhangzott néhány vitaindító kérdés – ezekre reagálnék.

http://bit.ly/WkpI0m

1. Hogyan kezelhető a digitális nemzedék megváltozott attitűdje?

A kérdés melletti megjegyzés volt, hogy már abba is bele lehet kötni, hogy változott-e egyáltalán valami? Én inkább abba kötnék bele, hogy csak és pusztán a „digitális nemzedék” lét miatt változott-e valami? Elegendő-e azon gondolkodni, hogy a számítógépet és internetet napi szinten használó generáció az iskolapadban és a mindennapokban is valami ehhez alkalmazkodó módszertani környezetben érezné-e jól magát, vagy nem elég csak ez? Arra szeretnék kilyukadni, hogy az általánosan átalakuló társadalmi környezet, a meghatározó és divatos eszmék formálják az embereket, és ennek egy része csak (jó valóban elég nagy és meghatározó) a digitalizáció.

Vagyis amikor a digitális nemzedék tagjai beülnek az iskolapadba, és mindent szeretnének, csak tanulni nem (jó persze korábbi nemzedékek esetében sem volt minden rózsaszín), és ehhez még sokszor támogatást is kapnak (csökkenő követelmények, ne legyen házi feladat, alternatív pedagógiák terjedése stb.), akkor nem csak az a kérdés, hogy a szinte állandó online jelenlétük (új attitűdjük) mellett hogy férhet meg az iskolai tanulás, hanem az, hogy hogyan tegyük motiválttá, lelkessé, elhivatottá, felelősségteljessé őket.

Nem vagyok pedagógus, jó gyakorlataim sincsenek. Csak kutatási eredményeket látok, olvasok. Néhányan utópisztikus képeket festenek arról, hogy milyen a digitális generáció, mások kongatják a vészharangot, hogy nem is olyanok. De abban mindegyik stáb egyet ért, hogy a pedagógia valahogy nehezen, vagy egyáltalán nem reagál. Persze mondhatjuk, hogy nincsen egyszerű dolga, hiszen ha az első csoportnak hisznek, akkor kapkodnak a digitális eszközök irányába (és feltehetően a kapkodásnak nyögés a vége…), ha a másodiknak, akkor meg talán nem kapkodnak, csak konstatálják, hogy a gyerek ugyanaz, mint régen, csak most nem babával játszik, hanem okostelefonnal, de ettől nem digitálisan kompetens.

Az igazság félúton lehet. A diáksereg változik, de nem csak a digitalizáció hatására. Ez egy törvényszerű folyamat. A pedagógiának, mint tudománynak pedig - együttműködve más tudományokkal (szociológia, pszichológia stb.) - tudni kell erre reagálni (nem új helyzet ez talán a pedagógia több száz éves történetében…).

Az, hogy miért megy ez ma olyannyira nehezen? Nem értem... Nem feltétlen a tananyagot kellene változtatni megítélésem szerint (nyilván azt is – bár nem feltétlen olyan formában tenném ezt, mint ahogy ma látom a gyakorlatban), hanem a módszert. Gördülő vagy rugalmas tervezés. Kell, hogy a pedagógus módszertárában legyenek eszközök, amiket elő tud venni, ha kihívás elé kerül. S lehet, hogy bizonyos esetekben az interaktív tábla használata lesz az üdvös módszer, de lehet, hogy egy egyszerű rajzolós vagy aktivizálós feladat. (Jó példa arra, hogy van, akinek a módszertára kimeríthetetlen, és tud rugalmasan tervezni: Marianna).

2. Melyek azok a kompetenciák/tudáselemek/területek, amelyek elsajátítása eredményesebbé, hatékonyabbá teszi a felkészülésüket a későbbi munkájukra?

Első körben azt mondanám: az EU által ismertetett nyolc kulcskompetencia. (részletek) Talán nem is kérdés, főleg, amikor kompetencia alapú oktatás zászlaja alatt alakul a közoktatás és a felsőoktatás.

Ugyanakkor ezek közül is én egyet emelnék ki, ez pedig a tanulni tanulás képességének elsajátítása. Ha a gyereket megtanítjuk tanulni (nem pedig mentesítjük a nehézségek alól), akkor képes lesz az életben a kihívásokra gördülő módon, új tudáselemek elsajátításával reagálni. Képes lesz a digitális kompetenciáit fejleszteni, képes lesz az idegen nyelvi kompetenciáit is fejleszteni stb. Vagyis ahogy fent írtam, hogy a pedagógiának tudni kell reagálni a folyamatosan változó diákállományra, úgy az egyénnek is tudni kell folyamatosan reagálni a környezete változásaira, a kihívásokra. És erre folyamatos tanulással (formális, nonformális, infomrális módon) tud. Ezért kulcs, hogy tudjon tanulni, tanítsuk meg tanulni! Ez az a kompetencia, ami az egyén eredményességének, boldogulásának a kulcsa.

http://bit.ly/TPf1Ua

3. A kutatási eredmények nem alapozzák meg a „másképp van huzalozva az agyuk” és a „kiválóan alkalmazzák multitaskos tevékenységeket” állításokat. Erről mi a tapasztalat? 

Igen.:) Az az igazság, hogy valami ilyesmire lyukadtam ki az első bejegyzéseimben. De alapvetően sem tételeztem fel soha, hogy biológiailag mások lennének az alfa, vagy akár a Z generáció tagjai… (A homo interneticus talán túlzó és félrevezető fogalomhasználat – minta valóban az evolúciós fejlődés egy újabb állomására jutnánk…)

Tapasztalatom nincsen, a kutatási eredményeket látom. És a környezetemet. Igaziból nem lepődök meg, nincsenek nagy elvárásaim:) (Már.)

Ami érdekes, és elgondolkodtatott, azok az IKkutatás2011 eredményei. Feltételezhetnénk, hogy az informatika szakos egyetemisták digitális kompetenciái magasan az átlag felett vannak. És ha ezt feltételezzük, akkor csalódnunk kell, ha a kutatás eredményeinek elemzésébe kezdünk. (Érdemes a prezit végignézni!)

Egy hirtelen jött gondolatomat osztanám meg ezzel kapcsolatban. Amikor ma hazafelé jöttem, és nyitottam a bejárati ajtót, akkor ugrott be, és azonnal le is írtam:) Én a következőkkel magyaráznám a kialakult, talán meglepő helyzetet:

1. A szakok választása már nem feltétlen a kiemelkedő érdeklődés, esetleges hivatástudat alapján történik. Vagyis nem biztos, hogy egy informatika szakos hallgató elhivatott, és nem azért ül a padban, mert csak ide vették fel, mert a gépészkarra nem jutott be stb. Vagyis nem biztos, hogy előzetes ismeretei, kompetenciái kiemelkedők.

2. De ha mégis elhivatott, az informatika szerelmese, akkor pedig fennállhat az a helyzet, hogy hatalmas az ismerete (a szakmai ismerete akár), de mint tudjuk, ez a kompetenciának csak egy része. Hiányzik a képesség és az attitűd. Ha az előbbi meg is van, vagyis tudja használni pl. a web 2.0-s eszközöket, az akkor sem eredményezi egyértelműen, hogy a pozitív attitűd is adott, vagyis gondolkodik is web 2.0-s fejjel, és mondjuk blogol, vagy wikipédia szócikket szerkeszt – akár saját szakterületén. Mert nem párosul a hivatásához, a munkájához pozitív attitűd, az értékteremtés gondolata. Az informatika szakos hallgató, ha az ismerete révén közelebb is áll a netgenerációról alkotott ideálokhoz, ennek hiányában „csak” ugyanolyan online-generációs marad, mint a többség.

Ebből a nézőpontból (mely lehet, hogy téves) már nem is olyan meglepő a kép.

Három kérdés, három meglátás. Ennyit tennék hozzá a korábban megírt bejegyzéseimhez és a CMI csoportban a témában megosztott rengeteg cikkhez. Azt gondolom/látom, hogy a téma divatos, sokan beszélnek róla – de nem feltétlen haladunk előre. Megelégszünk egy pozitívabb vagy negatívabb képet rajzoló kutatási eredménnyel (azzal, hogy foglalkozunk a problémával), de a jó gyakorlatok száma (mely mindkét esetben növekedést kellene, hogy mutasson) stagnál.  Vagy csak nem osztjuk meg?