Félelem és veszélyek – kíváncsiság és lehetőségek

Alig pár napja kaptam csak meg a tematikát újdonsült tantárgyamhoz (t.i. Információtudomány és média a XXI. században), és vettem fel a fonalat a követelmények teljesítésének terén, máris számos követőm lett a twitteren, több állandó olvasóm lett a blogomon (bár még nagyon nem volt mit olvasni), és jómagam is számos blogbejegyzést olvashattam konnektivista csoporttársaimtól. Ezen bejegyzések egyik csoportja megijesztett, másik része megszólalásra késztetett, harmada pedig csak tovább fokozta a kíváncsiságomat.  

Jómagam az első – „csak” tematika megbeszélő – előadás első fél órájában voltam csak szkeptikus és rettentően megriadt (köszönhetően annak, hogy otthon már előre spannoltam magam, hogy én erre nem… képtelen vagyok...). Majd amikor jött a kérdés: „Ki lépett már be a facebook csoportba? És ki az, aki bent is marad ezek után?” – fenntartva hagytam a kezem. Hogy miért?

Mert próbáljuk ki! Mert lehetőség van benne! Mert olyan terét tapasztalhatom meg a tanulási lehetőségeknek, amiket eddig még nem, amire eddig azt mondtam – áh, ilyet nem is lehet! Semmi értelme! Miért gondolkodtam így? Mert az egyetemen ez eddig (és a közoktatásban is tizenkét évig) ezt sugallták felém – kontakt óra kell!

És akkor jött a Titanicos hasonlat (Tanár Úr után szabadon) – aki nem szállt be mentőcsónakba (mert azt hitte, a hajó nem süllyedhet el), az meghalt. Mi már tudjuk, hogy rosszul döntöttek. Mi már máshogy döntenénk. Ezért is döntök úgy, belépek a KONNEKT csoportba, és legalább megpróbálom – aztán lehet, hogy elvérzek!

Félelmem a karakterszámoktól. Igen talán ijesztő. De mindig írás közben jön meg az étvágy, és végül is egyetemen vagyok vagy mi. Igen lehet tartalmat közölni három sorban is, lehet gondolatokat elindítani ötszáz karakterben is. Csak itt nem ez a követelmény. De semmi nem kötelező! Ez egy lehetőség! Ha vállaltam – akkor csinálom! Mert arra van időm, amire szeretném…

Félelmem a virtuális tértől, a veszélyektől, az elidegenedéstől (ha nem is kifejezetten ezen órán keresztül, hanem hosszú távon). Okkal észlelhető, hogy a valóságészlelés szempontjából a számítógép-használat kritikus tényező, mert komplexen és differenciáltan hat a felhasználó megismerési folyamatira, és ezért, mint olyan, igen sok veszélyt rejt magában. A virtuális terek logikája pedig átlépi a valóság korlátait, a távolságok közi egyidejűség megteremtésével a földrajzi helyhez kötött tevékenységek kereteit kitágítja, és a „közönséges halandók” is lehetőséget kapnak arra, hogy a tér és idő feletti kontrollt megszerezzék. (Talyigás (szerk.): Az Internet a kockázatok és mellékhatások tekintetében) A hangsúlyt én itt is a lehetőségre tenném…

Haladni vagy nem? Digitális generáció vagy nem? Nos, én elvileg már majdnem az vagyok... Vagy a határán vagyok… Mindenesetre eléggé le vagyok maradva azt hiszem (most regisztráltam csak a twiterre és most hallottam életemben először a Second Life-ról, RSS olvasót sem használtam még, és webináriumot sem csináltam még soha). Na de majd most, most megtanulom – vagy legalább megpróbálom!

Eddigi egyetemi pályafutásom alapján minden nagy lélegzetvételű dolgozatomat (OTDK, szakdolgozat stb.) neveléstörténeti témából írtam. Azon korokról írtam, amikor még az analfabetizmus (nem a digitális analfabetizmus!) volt a legnagyobb probléma hazánkban. Akkor a kor haladó gondolkodói azt mondták: nem az a szégyen, ha valaki nem tud írni és olvasni. Az sokkal inkább, ha nem is akar megtanulni! Ez a mondat van a fejemben most. Meg van az a Titanicos mondat is (lsd. fent) – van az a pont, hogy a süllyedő hajót el kell hagyni! És még egy mondtat, hogy nagyon ciki, ha majd az andragógus zavarban lesz tizenkét év múlva, mert nem tud virtuális térben oktatást szervezni! Ezek a szösszenetek éppen eléggé borzolják a kedélyemet és spannolnak arra, hogy elkezdjem, hogy ne kívülről formáljak véleményt, hanem belülről tudjam meg: milyen konnektivista csoportban tanulni!