Netgeneráció – harmadszor
téma a blogomon.
Nehéz új nézőpontot
találni, hiszen csak kevesebb, mint fél év telt el azóta, hogy megírtam első és második bejegyzésemet netgeneráció témában, és a kép ez idő alatt
nem sokat változott.
Vagyis dehogynem: új
csoportba kerültem (CMI),
és az új közösség arra késztet, hogy picit más szemüvegen keresztül nézzek
most. Azért kezdetnek felpróbáltam még a régit is, elolvastam korábbi
bejegyzéseimet (meglepődtem a rég elfeledett, ámde logikusnak tűnő gondolatmeneteken,
és meglehetősen sajnálom, hogy a megjegyzések a KONNEKT fb csoportban maradtak,
és nem láthatom az akkor kialakult vitát…), de most nem szeretnék Prenskytől
indulni, vagy az alapvető csoportosítások ismertetésétől. Szeretnék belevágni:
in medias res.
A csoport alakulgatásakor,
a témahónap elején elhangzott néhány vitaindító kérdés – ezekre reagálnék.
 |
| http://bit.ly/WkpI0m |
1.
Hogyan kezelhető a digitális nemzedék megváltozott attitűdje?
A kérdés melletti
megjegyzés volt, hogy már abba is bele lehet kötni, hogy változott-e egyáltalán
valami? Én inkább abba kötnék bele, hogy csak és pusztán a „digitális nemzedék”
lét miatt változott-e valami? Elegendő-e azon gondolkodni, hogy a számítógépet
és internetet napi szinten használó generáció az iskolapadban és a mindennapokban
is valami ehhez alkalmazkodó módszertani környezetben érezné-e jól magát, vagy
nem elég csak ez? Arra szeretnék kilyukadni, hogy az általánosan átalakuló
társadalmi környezet, a meghatározó és divatos eszmék formálják az embereket,
és ennek egy része csak (jó valóban elég nagy és meghatározó) a digitalizáció.
Vagyis amikor a digitális
nemzedék tagjai beülnek az iskolapadba, és mindent szeretnének, csak tanulni
nem (jó persze korábbi nemzedékek esetében sem volt minden rózsaszín), és ehhez
még sokszor támogatást is kapnak (csökkenő követelmények, ne legyen házi feladat,
alternatív pedagógiák terjedése stb.), akkor nem csak az a kérdés, hogy a
szinte állandó online jelenlétük (új attitűdjük) mellett hogy férhet meg az
iskolai tanulás, hanem az, hogy hogyan tegyük motiválttá, lelkessé, elhivatottá,
felelősségteljessé őket.
Nem vagyok pedagógus, jó
gyakorlataim sincsenek. Csak kutatási eredményeket látok, olvasok. Néhányan
utópisztikus képeket festenek arról, hogy milyen a digitális generáció, mások
kongatják a vészharangot, hogy nem is olyanok. De abban mindegyik stáb egyet
ért, hogy a pedagógia valahogy nehezen, vagy egyáltalán nem reagál. Persze
mondhatjuk, hogy nincsen egyszerű dolga, hiszen ha az első csoportnak hisznek,
akkor kapkodnak a digitális eszközök irányába (és feltehetően a kapkodásnak
nyögés a vége…), ha a másodiknak, akkor meg talán nem kapkodnak, csak
konstatálják, hogy a gyerek ugyanaz, mint régen, csak most nem babával játszik,
hanem okostelefonnal, de ettől nem digitálisan kompetens.
Az igazság félúton lehet.
A diáksereg változik, de nem csak a digitalizáció hatására. Ez egy törvényszerű
folyamat. A pedagógiának, mint tudománynak pedig - együttműködve más
tudományokkal (szociológia, pszichológia stb.) - tudni kell erre reagálni (nem
új helyzet ez talán a pedagógia több száz éves történetében…).
Az, hogy miért megy ez ma olyannyira
nehezen? Nem értem... Nem feltétlen a tananyagot kellene változtatni
megítélésem szerint (nyilván azt is – bár nem feltétlen olyan formában tenném
ezt, mint ahogy ma látom a gyakorlatban), hanem a módszert. Gördülő vagy
rugalmas tervezés. Kell, hogy a pedagógus módszertárában legyenek eszközök,
amiket elő tud venni, ha kihívás elé kerül. S lehet, hogy bizonyos esetekben az
interaktív tábla használata lesz az üdvös módszer, de lehet, hogy egy egyszerű
rajzolós vagy aktivizálós feladat. (Jó példa arra, hogy van, akinek a
módszertára kimeríthetetlen, és tud rugalmasan tervezni: Marianna).
2.
Melyek azok a kompetenciák/tudáselemek/területek, amelyek elsajátítása
eredményesebbé, hatékonyabbá teszi a felkészülésüket a későbbi munkájukra?
Első körben azt mondanám:
az EU által ismertetett nyolc kulcskompetencia. (részletek)
Talán nem is kérdés, főleg, amikor kompetencia alapú oktatás zászlaja alatt
alakul a közoktatás és a felsőoktatás.
Ugyanakkor ezek közül is
én egyet emelnék ki, ez pedig a tanulni tanulás képességének elsajátítása. Ha a
gyereket megtanítjuk tanulni (nem pedig mentesítjük a nehézségek alól), akkor
képes lesz az életben a kihívásokra gördülő módon, új tudáselemek
elsajátításával reagálni. Képes lesz a digitális kompetenciáit fejleszteni,
képes lesz az idegen nyelvi kompetenciáit is fejleszteni stb. Vagyis ahogy fent
írtam, hogy a pedagógiának tudni kell reagálni a folyamatosan változó
diákállományra, úgy az egyénnek is tudni kell folyamatosan reagálni a
környezete változásaira, a kihívásokra. És erre folyamatos tanulással
(formális, nonformális, infomrális módon) tud. Ezért kulcs, hogy tudjon
tanulni, tanítsuk meg tanulni! Ez az a kompetencia, ami az egyén
eredményességének, boldogulásának a kulcsa.
 |
| http://bit.ly/TPf1Ua |
3.
A kutatási eredmények nem alapozzák meg a „másképp van huzalozva az agyuk” és a
„kiválóan alkalmazzák multitaskos tevékenységeket” állításokat. Erről mi a
tapasztalat?
Igen.:) Az az igazság,
hogy valami ilyesmire lyukadtam ki az első bejegyzéseimben. De alapvetően sem tételeztem
fel soha, hogy biológiailag mások lennének az alfa, vagy akár a Z generáció
tagjai… (A homo interneticus talán túlzó és félrevezető fogalomhasználat –
minta valóban az evolúciós fejlődés egy újabb állomására jutnánk…)
Tapasztalatom nincsen, a
kutatási eredményeket látom. És a környezetemet. Igaziból nem lepődök meg,
nincsenek nagy elvárásaim:) (Már.)
Ami érdekes, és
elgondolkodtatott, azok az IKkutatás2011 eredményei.
Feltételezhetnénk, hogy az informatika szakos egyetemisták digitális
kompetenciái magasan az átlag felett vannak. És ha ezt feltételezzük, akkor
csalódnunk kell, ha a kutatás eredményeinek elemzésébe kezdünk. (Érdemes a
prezit végignézni!)
Egy hirtelen jött
gondolatomat osztanám meg ezzel kapcsolatban. Amikor ma hazafelé jöttem, és
nyitottam a bejárati ajtót, akkor ugrott be, és azonnal le is írtam:) Én a
következőkkel magyaráznám a kialakult, talán meglepő helyzetet:
1. A szakok választása már
nem feltétlen a kiemelkedő érdeklődés, esetleges hivatástudat alapján történik.
Vagyis nem biztos, hogy egy informatika szakos hallgató elhivatott, és nem
azért ül a padban, mert csak ide vették fel, mert a gépészkarra nem jutott be
stb. Vagyis nem biztos, hogy előzetes ismeretei, kompetenciái kiemelkedők.
2. De ha mégis elhivatott,
az informatika szerelmese, akkor pedig fennállhat az a helyzet, hogy hatalmas
az ismerete (a szakmai ismerete akár), de mint tudjuk, ez a kompetenciának csak
egy része. Hiányzik a képesség és az attitűd. Ha az előbbi meg is van, vagyis
tudja használni pl. a web 2.0-s eszközöket, az akkor sem eredményezi
egyértelműen, hogy a pozitív attitűd is adott, vagyis gondolkodik is web 2.0-s
fejjel, és mondjuk blogol, vagy wikipédia szócikket szerkeszt – akár saját
szakterületén. Mert nem párosul a hivatásához, a munkájához pozitív attitűd, az
értékteremtés gondolata. Az informatika szakos hallgató, ha az ismerete révén
közelebb is áll a netgenerációról alkotott ideálokhoz, ennek hiányában „csak”
ugyanolyan online-generációs marad, mint a többség.
Ebből a nézőpontból (mely
lehet, hogy téves) már nem is olyan meglepő a kép.
Három kérdés, három
meglátás. Ennyit tennék hozzá a korábban megírt bejegyzéseimhez és a CMI csoportban a
témában megosztott rengeteg cikkhez. Azt gondolom/látom, hogy a téma divatos,
sokan beszélnek róla – de nem feltétlen haladunk előre. Megelégszünk egy
pozitívabb vagy negatívabb képet rajzoló kutatási eredménnyel (azzal, hogy
foglalkozunk a problémával), de a jó gyakorlatok száma (mely mindkét esetben
növekedést kellene, hogy mutasson) stagnál.
Vagy csak nem osztjuk meg?
